Kinyitotta a kocsi ajtaját, és nagy várakozással fogta meg
Emma kezét. Habár számtalanszor segítette már ki Emmát kocsiból rengeteg
esemény alkalmával, az olyan ritka alkalom, hogy szeretett feleségét az
otthonában, Donwell Abbeyben fogadja, olyan élmény volt, amit nem vehetett természetesnek,
egy élmény, amit nagyra becsült, ami büszkeséggel és örömmel töltötte el.
„Jól van az édesapja?” kérdezte, mert biztos akart lenni
benne.
„Igen, éppen vacsorázik, miközben mi beszélgetünk, és minden elő van készítve az est hátralévő részére,” mosolygott Emma boldogan a
férjére, megfogta a kezét, és a ház felé sétáltak.
„Legdrágább Mrs. Knightleym,” mondta Mr. Knightley gyengéd
udvariassággal, melyet csak szeretett feleségének tartott fenn, „remélem
mindent a legnagyobb rendben fog találni ma este itt, az Abbeyben!” Az ajkaihoz
emelte a nő finom kezét, majd rendkívül gyengéden és nagyon lassan egy lágy
csókot lehelt rá.
Nem fordult elő gyakran, hogy az okos és meggyőző Emma nem
talált szavakat, de mikor az ő úriember férje ilyen szépen fejezte ki lovagiasságát,
melyet csak neki tartogatott, és mikor a remegés a gyomrából indulva az egész
testét ellepte, az egyetlen válasz, amit sikerült kicsikarnia magából – egy
sóhaj volt.
Amint Mrs. Hodges meghallotta, hogy a házaspár belépett a
házba, az idős hölgy kiszaladt a hallba, hogy kitárt karokkal és elfojthatatlan
mosollyal üdvözölje Emmát.
„Ó! Jó estét, Mrs. Emma! Milyen csodálatos, hogy ma este itt
van Donwellben!” A kedves hölgy mindkét kezével megragadta Emma kezét.
Mint ahogy George, Emma is egész életében ismerte Mrs.
Hodgest; a hűséges donwelli házvezetőnő régebben gyakran állította, hogy az
összes highburyi gyerek közül, akiket ismert, Woodhousék kis Miss Emmája volt a
második kedvence, csak azért második, mert George úrfi volt az első – Emmának az volt a gyanúja, hogy Mrs. Hodges ezen állítása az idővel a
legkevésbé sem változott!
„Jó estét, Mrs. Hodges!” mosolygott
ragyogóan a kedves hölgyre Emma, és melegen megszorította a kezét, hogy viszonozza a
szeretetteljes fogadtatást.
„Mrs. Emma, minden alkalommal, mikor látom, egyre szebb és
szebb! És négy hónapja volt, négy hónapja,
hogy legutóbb az Abbeyben járt!”
„Köszönöm, Mrs. Hodges! Bár napközben elég gyakran jövök
Abbeybe, valóban rég volt már, hogy itt maradjak éjszakára!”
„Remélem, mindent a kedvére valónak talál majd, Mrs. Emma!
Nagyon igyekeztünk gondoskodni róla, hogy minden készen álljon a fogadására…
és hogy van Mr. Woodhouse? – nagyon jól, persze… akinek ilyen figyelmes lánya
és veje van! – A vacsora tálalva lesz, amint átöltözik…ó! Ez új ruha, Mrs.
Emma? Milyen csinos benne… de hát mindenben csinos, bármit is vesz fel… és az
arcszínével és mindennel… egy zsák is bájosan állna kegyeden…” Emma elpirult,
miközben Mrs. Hodges egy pillanatnyi megállás nélkül ontotta a bókokat.
George, akiről eközben teljesen megfeledkezett a felesége és
Mrs. Hodges is, hihetetlenül szórakoztatónak találta, ahogy az anyáskodó Mrs.
Hodges körülrajongja a felesége haját, a sálját, a ruháját és vég nélkül
dicséri tökéletes alakját és szépségét. Amint ezt a szórakoztató jelenetet
figyelte, hirtelen ráébredt, hogy már nagyon régen látta hűséges házvezetőnőjét
ilyen izgatottnak, és ez végre megértette vele, mennyire hiányozhat a
donwelli személyzetnek, hogy uruk és úrnőjük az Abbeyben lakjon – majdnem
annyira, mint amennyire neki hiányzott az otthona, ahol több generációnyi
Knightley – köztük ő is – felnőtt! De, ahogy mindig is tudott
uralkodni magán, most sem engedte meg magának, hogy tovább gondolkozzon ilyeneken,
mint hogy elszámol húszig.
Mr. Knightley a hálószoba ablaknál állt, és türelmesen
várta, hogy Emma átöltözzön a vacsorához. George szétnézett a szobában –
megcsodálta Mrs. Hodges ügyes keze munkáját, és hálás volt a kedves házvezetőnőnek,
hogy eleget tett a kérésének.
Donwell Abbey egy agglegény lakóhelye volt, mióta a szülei
meghaltak. Minden forduló, minden szoba, minden sarok, még a kúria falai is
méltóságteljesek és komolyak voltak. A női kezek nyoma, melyeket az édesanyja
hagyott az épület különböző részein, vagy már elkoptak, vagy lecserélték valami
férfiasabbra. Régebben azt képzelte, hogy ha az ő Mrs. Knightleyja Donwell
Abbeybe költözik, a női kéz újraéleszti Donwell Abbeyt, és az újra eleven lesz.
De ahelyett, hogy Emma Donwellbe költözött volna, ő költözött Hartfieldbe, így minden
változásnak az Abbeyn várnia kellett. Mindazonáltal, úgy gondolta, hogy a
hálószobája, most már a kettejük szobája, túl férfias felesége előkelő
ízlésének, ezért derűsebbé akarta tenni a helyet azokra a ritka alkalmakra,
mikor ott tartózkodnak. Úgy gondolta, hogy a színes tavaszi virágok a
donwelli kertből tökéletesen megfelelnek Emma ízlésének és élénkségének!
Az öltöző szoba kilincsének kattanó hangja felébresztette gondolataiból, és odafordult. Emma lépett ki az öltözőszobából halvány barackszínű
elegáns selyemruhában; ez a szín kiemelte csillogó mogyoróbarna szeme
ragyogását. És ma este, mivel tudta, hogy George szeret az ujjaival beletúrni
mézédes, selymes, gyönyörű hajába, ahelyett, hogy hátul feltűzte volna,
ahogy általában, most hosszú hullámos fürtjei szabadon omlottak finom vállára
és dekoltázsára. Ahogy aranyszínű haja rásimult halvány barackszínű ruhájára,
mely teljesen egybeolvadt hibátlan hófehér bőrével, az amúgy is gyönyörű
felesége úgy nézett ki, mint egy angyal, aki most lépett ki egy tündérmeséből.
Mindig is szerette nézni őt – de ma este még annál is
jobban! A szemei felülmúlhatatlan csodálattól ragyogtak, és elbűvölve a nő
lélegzetelállító szépségétől, George ott állt mozdulatlanul, szótlanul csodálva
gyönyörű Emmáját.
Miután Betty csendben kiment a szobából, Emma odalépett
Georgehoz, rápillantott a virágokra körben a szobában, és illedelmesen
megkérdezte, „A virág az Ön ötlete volt?”
A férfi végre összeszedte magát, hogy válaszoljon, „Mikor
legutóbb itt maradtunk, tél volt, és nem gondolom, hogy szeretett volna fákat a szobába,” egy kicsit közelebb
lépett, közel hajolt Emmához, és lágyan folytatta, „de most, hogy tavasz van,
gondoltam, tetszenek majd a virágok a saját kertünkből.”
A férfi meleg lehelete megdobogtatta a nő szívét; felnézett rá,
még közelebb hajolt hozzá és gyengéden válaszolt, „Köszönöm a virágokat,
George! Gyönyörűek!”
A férfi a kezét a selymes ruhára tette, és gyengéden
ringatni kezdte a nő derekát, majd lehajolt, és még csendesebben mondta, „Össze sem
hasonlíthatóak Önnel, Emma!”
A lágy ringatózás erős szorítássá vált, és a csók, melyet oly
lágyan kezdett, gyorsan átalakult egy olyan csókká, mely vadul megdobogtatta a szívüket, és
felforralta a vérüket – egy csók, melynek emléke kitart legközelebbi
donwelli látogatásukig.
Nem számít, mennyire szerette Mr. Knightley Mr. Woodhouset,
mennyire érezte otthon magát Hartfieldben, itt lenni legszeretettebb
feleségével, a saját hálószobájában, a saját otthonában, teljesen másféle érzés
volt George számára – a teljes nyugalom érzése, a tudat, hogy irányítani tud, a gátlásoktól mentes érzés, hogy kiszabadíthatja vad szenvedélyét, és a kegy, amit sehol
máshol nem engedett meg soha magának – hogy önző legyen, és Emmát csak a magáénak tudja.
Emma ugyanezt érezte. Születése óta Hartfield volt az
otthona; a legmélyebb hálát érezte, hogy a férje odaköltözött az otthonukba
édesapja kényelme kedvéért. De ennek megvolt az ára – ideges édesapja szüntelenül
megkövetelte a figyelmet, és ez néha próbára tette Emma és George végtelen
türelmét is, különösen, ha éppen meghitt pillanatban hívatta az apja a
legfárasztóbb és legjelentéktelenebb dolgok miatt. Bár George soha sem
panaszkodott, vagy mutatta a türelmetlenségnek akár a legcsekélyebb jelét is,
Emmát gyakran bántotta, hogy alig tudja megadni neki azt a figyelmet, amit
szeretett férje annyira megérdemelt volna. Mikor kettesben voltak Donwellben,
akármilyen ritkán is történt ez, Emma fenntartások nélkül érezhette, hogy igazán és teljesen a férfihoz tartozik, senki máshoz, csak hozzá – és
szeretett volna megadni neki mindent, amire csak vágyott.
Azonban az áldozat, amit a házaspár hozott, és amire soha nem
is gondoltak, összehasonlíthatatlan volt azzal a szeretettel, amit
mindketten éreztek Mr. Woodhouse iránt – és nem foglalkoztak vele, mit veszítenek
Hartfieldben, csak azzal, hogy mit nyernek Donwellben, ahol háborítatlanul dédelgethették egymást.
Szabadjára engedett szenvedélye féktelen volt, de mivel George
Knightley kifogástalan önuralommal rendelkezett, újra összeszedte magát és várt!
Elengedte felesége derekát, elhúzta az ajkait, Emmát
lélegzet nélkül hagyva, vett egy mély lélegzetet, és lágyan azt mondta drága
feleségének, „Mrs. Hodges vár ránk, mehetünk?”
„Hmm, … igen!” Emma kinyitotta szerelemtől mámoros
szemeit, ránézett az imádott férfira, és elégedetten rámosolygott.
George áthúzta Emma kezét a saját karján az ő úriemberes modorában, és a boldog pár az étkező felé tartott, hogy
édes kettesben elfogyasszák a vacsorájukat.
Mrs. Mayson nagyon finom vacsorát készített, amit ők teljes
mértékben élveztek – ahogy az est hátralévő részét is, donwelli otthonukban!
V É G E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése