Mr. Knightley akkor azon morgott, mennyire utál táncolni, mire
Emma azt a szemtelen választ adta, hogy az ellenszenvre bizony jó oka van,
mivel a férfi egyáltalán nem jó táncos. Ezt a megállapítást sajnos pont abban a
pillanatban tette, mikor rossz irányba lépett, és az lett a vége, hogy
fájdalmasan rálépett Mr. Knightley lábára. A férfinek még arca rezdülésén át is
sikerült mosolyognia Emma képmutatásán, ezért Emma szándékosan újra rálépett a
lábára. Ezután döntött úgy Mrs. Weston, hogy ezek az órák nem vezetnek
eredményre, Mr. Knightley pedig örömmel fogadta a felfüggesztést.
Mégis, most Mr. Knightley vezette őt a táncparkettre,
kétségtelenül örömmel, már amennyire a mosolyából következtetni lehetett. Emma
érezte, ahogy az ajkai mosolyra húzódnak, amint meghallotta, hogy valahol a
háta mögött Miss Bates így kiált, „Ó, ez Mr. Knightley, Emmával!” A hölgy méltán
lehetett meglepve, Emma maga is meglehetősen váratlannak tartotta az események ilyetén
alakulását. Hiszen ez Mr. Knightley, a legrégibb barátja – aki józaneszű, aki
mindig meghallgatta, mindig ott volt, hogy tanácsot adjon, az egyetlen, akinek
az a bosszantó képessége van, hogy megerőltetés nélkül felébreszti a lány
lelkiismeretét. Ahogy ott állt vele szemben, és megszólalt a zene, Emmának egy
kis nevethetnékje támadt a helyzet furcsaságán.
Ahogy elkezdtek táncolni, Emma egy kis mosoly nyomát látta a
férfi arcán, amibe nem kevés nosztalgia vegyült. Emma csendesen felhúzta
szemöldökét, biztos volt benne, hogy a férfi a legutolsó táncukra gondol. Nem lépek újra a lábára, ha emiatt aggódik, üzenték
a szemei, és ahogy a férfi szélesen visszamosolygott, a lány tudta, hogy
megértette.
Ha Emma elemezni akarta volna, mi másban különbözött a
mostani táncuk az eddigiektől, arra jutott volna, hogy a szemeikben, melyek most szilárdan egymásba kapcsolódtak. A
táncórák alatt a lány főleg a saját lábát nézte, majd a Mr. Knigthley-ét, mikor
éppen az volt a célpontja, a férfi pedig egyre hosszabb pillantásokat vetett ki
az ablakon a Donwellbe vezető útra. Most azonban úgy tűnt, nem tudja levenni
szemét a lányról.
A tekintete, ahogy figyelte a lányt, teljesen új volt;
keveréke a félénkségnek, csodálatnak, és … valami másnak. A lány épp oly áthatóan
viszonozta a férfi pillantását, elhatározva, hogy ezt a arckifejezést az emlékezetébe
vési. Soha nem látta még Mr. Knigthley-t ilyennek, és, egy kis fájdalommal -
amit nem egészen értett - arra gondolt, hogy valószínűleg nem is fogja soha
többé. Nem szidva, nem kötekedve, csupán teljesen nyíltan figyelve őt, hogy
olyan volt, mintha belelátna a férfi lelkébe. Ez új volt, szokatlan, de abban a
pillanatban teljes meggyőződéssel azt gondolta, hogy ez így jó.
Ahogy a tánc utolsó mozdulatát is befejezték, egybefonódott
kézzel, Emma boldogan sóhajtott. Teljesen elégedett volt az estével, és teljes boldogság töltötte el. Mr. Knigthley-val táncolt, a
legrégebbi barátjával, és mi sem volt ennél természetesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése