Ma a facsemeték ágait metszette, melyek a hátsó ajtóhoz vezető kavics utat szegélyezték, és sok águk letört az előző esti viharban. Sikerült meggyőznie az apját, hogy nagyobb a veszélye annak, hogy valaki megbotlik a gondozatlanul hagyott ágakban, mint annak, hogy ő megbetegszik amiatt, hogy kimerészkedett.
Erősen a csemetékre figyelt, ahogy óvatosan használta a
metsző ollót, ezért eltartott pár percig, mire észrevette a lépések csikorgó
hangját a kavics úton, melyek egy látogató közeledését jelezték. Nem tehetett
róla, de egy szívből jövő mosoly ragyogta be az arcát, amint felismerte a férfi
járását.
Felnézett rá, készen arra, hogy szeretetteljes szavakkal és
meleg kézfogással üdvözölje, ahogy régebben mindig, de hirtelen szokatlan
félénkséget érzett. Pár hónapja nem is találkoztak, mióta elment Londonba, és
valami megváltozott körülötte ez idő alatt. Ugyanolyan magas, egészséges és
jóképű volt, mint mindig, de az idő, amit a városban töltött, valahogy
megváltoztatta – idősebbnek nézett ki, határozottabbnak, bölcsebbnek, mintha
az, hogy Highbury-n kívülre utazott, olyan tapasztalatokat adott volna neki,
ami csak elmélyítette, és elmélyíti a köztük lévő távolságot.
„Szép napot, Mr. Knightley,” mondta meghajolva. A gesztust
kínosnak érezte; olyan szokatlan volt köztük.
A férfi nem ragaszkodott a formaságokhoz. „Nem ráz velem
kezet, ahogyan szokott?” kérdezte, kinyújtva a kezét.
Rámosolygott, és a változatlan melegség régi barátja
szemében eloszlatta a lány pillanatnyi zaklatottságát. Gyorsan kinyújtotta a
saját kezét, teljesen elfeledkezve róla, hogy még mindig a kezében tart egy
faágat, amit az előbb metszett le.
A férfi lenézett a lány kezében lévő leveles ágra, és
hátravetett fejjel nevetett, „Tudja,” mosolygott, „ha nem vált volna ilyen
nőiessé, mióta utoljára láttam, talán attól félnék, hogy meg akar ezzel ütni.”
A lány huncutul felvonta a szemöldökét, a hangja álsértődött
volt. „Azt állítja, uram, hogy amikor utoljára látott, nem voltam nőies?”
A férfi gyorsan tiltakozni akart, de amikor meglátta a lány
mosolyát, megnyugodhatott. De csak egy pillanatra. „Azt hiszem, Mr. Knightley,
csakugyan megérdemli a büntetést egy ilyen célzásért.”
Aztán, olyan gyorsan, mint a villám, a faággal lágyan
megütötte a férfi karját, majd megfordult és elszaladt, és már nem bírta tovább
visszatartani a nevetést.
A férfi csak egy pillanatra állt meg, amíg lehajolt és
szerzett magának is egy faágat, majd a lány után szaladt. „Azt hiszem, Ön is
megérdemli a büntetést,” mondta nevetve, „ezért a borzasztó formális
üdvözlésért – mióta vagyok én Önnek Mr. Knightley?”
A lány kitért a férfi faága elől, ügyesen megsuhintva a
férfi oldalát a sajátjával. „Mától, Mr. Knightley,” mondta, és nevetett, ahogy
a férfi jóindulatúan forgatta a szemét.
Már teljesen bejárták a bozótost, néha sikerült kitérniük a
másik suhintása elől, és már mindketten alig kaptak levegőt a sok nevetéstől.
Végül a férfi megragadta a lány kezét, és szorosan tartotta.
„Adja fel,” zihálta, „szólítson a nevemen, Isabella.”
A lány teljesen kimerült, a lendület lehúzta, és
önkéntelenül nekidőlt a férfinak. „Rendben van – John,” zihálta.
Több mint egy percig csak álltak így, kéz a kézben, elég közel
ahhoz, hogy egy lágy szellő a lány egy hajtincsét a férfi arcába fújja. Ebben a
pillanatban a lány tudta, hogy semmi, mégis minden megváltozott. Lágyan a
férfire mosolygott, „Jó újra látni, John.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése