/Emma 51. fejezet/
„Ó! Mr. Knightley!” a kövérkés, ősz hajú Mrs. Hodges rontott be a donwelli könyvtárba, „a virágok mind el vannak rendezve a
hálószobájában és az étkezőben, ahogy parancsolta; még a főlépcső korlátjára és
a kandallópárkányokra is tettem virágfüzéreket!” A donwelli házvezetőnő egy
szuszra jelentette, hogy minden küldetését teljesítette.
George felnézett a mezőgazdasági jelentésből, melyet éppen
olvasott, „Nagyon köszönöm, Mrs. Hodges!” örvendeztette meg őszinte mosolyával
rátermett házvezetőnőjét.
„Annyira izgatott vagyok, hogy Mrs. Emma idejön, és
mindketten itt töltik az éjszakát! Már majdnem négy hónapja volt, hogy utoljára
elhozta őt ide, Mr. Knightley! Tudja, mennyire szeretjük Mrs. Emmát mi mind
itt, Donwellben, kislány kora óta!” Ha Mrs. Hodges lelkesedése nem fejezte volna
ki eléggé izgatottságát, szikrázó szürke szeme és ragyogó rózsás arca mindent
elárult.
Mondanunk sem kell, hogy George is rendkívüli módon várta,
hogy Emmával töltse az éjszakát saját otthonában, miután több mint egy hete
megkapták Mr. Woodhouse hozzájárulását, de Mr. Knightleynak sokkal jobban sikerült
összeszednie magát, és érzelmi állapotának felét sem árulta el.
„Igen, Mrs. Hodges, Emma régen töltötte már itt az éjszakát.
Bizonyára megérti, hogy az édesapja az idő nagy részében igényli Emma
jelenlétét Hartfieldben, és szükség van bizonyos előkészületekre, hogy egy
éjszakára el tudjunk szabadulni Donwellbe.” Jelentette ki nyugodtan, és
mosolyogva.
„Természetesen, Mr. Knightley! Azt hiszem, nagyon kivételes,
hogy Ön így alkalmazkodik Mr. Woodhouse igényeihez. Hány férfi lenne hajlandó
feladni a saját otthonát az apósa kényelméért? Nem is tudja, milyen büszkék
vagyunk, hogy ilyen szerető urat szolgálhatunk!”
Bár úgy érezte, nem érdemli meg, George hálás volt a kedves
és hűséges donwell abbeyi házvezetőnő dicséretéért, aki már akkor szolgálta a
családot, mikor ő még édesanyja méhében volt, és inkább idős családi barát volt,
mint egy régi szolga.
„Clare csirkelevest, spenótos lepényt, csirke becsináltat és
krémdesszertet készít - ezek mind az Ön és Mrs. Emma kedvencei!”
„Mrs. Hodges, nagyon ízletesnek hangzanak!” George szemei
felragyogtak, felállt az asztaltól, és odasétált Mrs. Hodgeshoz, „Tudja, Mrs.
Hodges,” mosolygott kisfiúsan, „most, hogy Mrs. Mayson kitűnő ételeiről beszélünk,
elkezdett korogni a gyomrom! Talán megkérem, hogy csenjen el nekem egy szelet
spenótos lepényt, vagy egy kis krémet még vacsora előtt.”
„Ó, George Úr, semmit sem változott kisfiú kora óta!” kiáltott
Mrs. Hodges méltatlankodva. „Bizonyára emlékszik, hogy kevert mindig bajba Mrs.
Knightley előtt, mikor rávett, hogy ételt csempésszek ki a konyhából!” A szándékosan összeráncolt homlok és rosszalló tekintet, Mrs.
Hodges anyáskodó bosszankodása, ami olyan ismerős volt gyerek korából, mindig
kedves megnyilvánulás volt George számára.
Lehalkította a hangját, körbenézett és azt mondta, „De ha
nem árulja el, senkinek nem kell megtudnia!” Huncutul és még kisfiúsabban
vigyorgott, „ez lesz a mi kis titkunk, pont, mint rég; Mrs. Knightley, a fiatal Mrs. Knightley nem fogja
megtudni, és Ön nem kerül bajba.”
Mrs. Hodges megrázta ősz fejét és kedvesen csillogó szemét
forgatta, „Megnézem mit tehetek!” Megfordult és az ajtó felé indult, hogy
elhagyja a könyvtárat, mielőtt George megláthatná a széles mosolyt kedves,
anyáskodó arcán.
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése