A szerelem illemtana

A legtöbb megfigyelő, megbocsátható módon, arra a következtetésre jutna, hogy az unalmas és öntelt Mrs. Eltonnak nincsenek érzései. Valóban, ritkán állt meg, hogy elgondolkodjon mások jólétéről, mivel a velencei csipkét, az arany zsinórozást és a Londonban szabott selyemruhát mindennél előbbre valónak tartotta; de voltak pillanatok, mint például ma este, amikor átadta magát az önelemzésnek.

Knightleyék a szokásos éves karácsonyi partijukat tartották Hartfieldben, és Mrs. Elton a kandalló mellett állt egy pohár borral a kezében. A társasági illemszabályok megtestesítőjének tartotta magát, mivel nem evett és nem ivott túl sokat, valamint nem járt csoszogva, mint ahogy Mrs. Harriet Martin. Mindent egybevetve, Mrs. Elton úgy hitte, hogy a puszta jelenléte ezen az evilági eseményen, emeli a társaság, a társalgás és az általános hangulat színvonalát (bár véleménye szerint túl kevés volt a selyem, a csipke meg egyéb csecsebecse – és az egész szobát betöltő karácsonyfa kellett volna!)

Mrs. Elton megvetően lebiggyesztette a száját, amikor észrevette, hogy Mr. Knightley az ajkaival végigsimítja felesége, az egykori Emma Woodhouse ujjait, majd a fülébe súg valamit, amitől a nő elmosolyodik.

Emma a férfi arcához emelte az övét, és Mrs. Elton legnagyobb borzalmára, az ajkait finoman a férfi ajkaihoz nyomta egy pillanatra. Mikor Mr. Knightley válaszul lágyan megcirógatta felesége arcát, Mrs. Eltont, bár a világért sem ismerte volna el, féltékenység öntötte el. 

Na de igazán! gondolta Mrs. Elton. Minden társasági illemszabályt felrúgnak! Nem helyénvaló nyilvánosság előtt ily módon mutogatni a házastársi harmóniát. Ha Knightleyék ugyanezt Londonban adnák elő, az enyémek kizárnák őket a rendes társaságból.

Mrs. Elton valójában kérkedett azzal a ténnyel, hogy ő és Mr. Elton soha nem viselkednek ilyen helytelenül – sem társaságban, sem a magánéletben. A gyomra összerándult az otthoni nyugodt esték gondolatára, melyeken ő felsőbbrendű tehetségét fitogtatta varrásban, festésben vagy zenélésben, míg férje a beszédét írta a következő istentiszteletre. Nem volt szerelmes Mr. Eltonba, de hálát érzett iránta, hogy ellátta új kocsikkal, ruhákkal és ékszerekkel, bármikor, amikor csak akarta.

Mrs. Elton őszintén mondhatta, hogy őt és a férjét soha nem ragadta el irracionális és helytelen szenvedély. De miért tűnt ez a magyarázat olyan hamisnak?

Mrs. Weston jött ekkor oda Mrs. Eltonhoz. „Ugye milyen boldognak látszik Emma Mr. Knightleyval? Mindig olyan jókedvű leszek, ha rájuk nézek. Olyan nagy a boldogság és a harmónia közöttük…”

Mrs. Elton mosolyt tapasztott az arcára, miközben magában Mrs. Weston krémszínű gyöngyös ruháját kritizálta, mely Cornwall hercegnőjének belső köreiben divatjamúltnak számított. „Igen, bár azt gondolom, hogy a gyengéd megnyilvánulásaik tiszteletlenek és illetlenek.”

 Mrs. Weston szokásszerű vidám higgadtsága megingott. „Nos, azt hiszem, mindannyiunknak meglehet a saját véleménye, Mrs. Elton.” 

„Mrs. Weston, hosszú ott tartózkodásom alatt Londonban és Bathban mindig szigorú szabályok vonatkoztak a nemek közti érintkezésre. Az összes kedves ismerősöm – például Cornwall hercegnője, aki egy igen bőkezű és jószívű hölgy, és Őfelsége legbelsőbb köreihez tartozik – helytelenítené ezt a feslett viselkedést társaságban, amit Highbury, úgy tűnik, bátorít és támogat és..."

„Mrs. Elton, milyen kedves, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével ma este,” szakította félbe Mrs. Emma Knightley édeskésen, kezét bájosan kerek hasára helyezve, ahol kisbabáját hordozta.

„Köszönöm,” válaszolta Mrs. Elton hasonlóan mézesmázosan.

Mrs. Knightley volt az egyetlen, aki kissé zavarba tudta hozni Mrs. Eltont, mert soha nem tudta eldönteni, hogy Mrs. Knightley kigúnyolja őt, vagy sem. Mrs. Knightley híres volt az eszéről (bár Mrs. Elton úgy gondolta, ez előnytelen tulajdonság egy nőnek – főleg egy férjes asszonynak!) és a látszólag végtelen energiájáról, melyet jótékonykodással, bálokkal, kirándulásokkal vezetett le, de mindenekfelett kis családi köréről, mely Mr. Knightleyból, és Mr. Woodhouseból állt.

Azonkívül Mrs. Elton helytelennek tartotta, hogy Mr. Knightley a felesége házában lakott, ahelyett, hogy utasította volna, költözzön csodálatos házába, Donwell Abbeybe.

„Drága Emmám,” mondta Mrs. Weston ragyogóan. Minden kellemetlensége elmúlt, amint megjelent legrégebbi barátnője, „Mrs. Eltonnal épp arról beszélgettünk, milyen jól nézel ki. Hogy boldogulsz?”

Mrs. Knightley arca felragyogott, mint fény az éjszakában. Megsimogatta a pocakját, és úgy mosolygott, mint egy cica, miután megette a legpompásabb tejfölt. „Sosem éreztem magam jobban. Mr. Knightley és én nagyon várjuk, hogy az új kis jövevény csatlakozzon a mi kis társaságunkhoz Hartfieldben. Ő lesz az örököse mind Donwellnek, mind Hartfieldnek. Ha egy kicsit is hasonlít majd az édesapjára, jó dolgokat fog tenni Highburyért – Highbury soha nem látott még hozzá hasonlót.”

„Kettőnk miatt lesz olyan, amilyen, szerelmem,” szólt közbe lágyan Mr. Knightley, vidáman csillogó szemmel, miután csatlakozott a kis társasághoz a kandallónál. Meghajolt Mrs. Elton és Mrs. Weston felé, aztán Emma a szokásos módon belekarolt. „Nekem nem számít, hogy fiú vagy lány.”

„Fiú lesz,” mondta Emma nyugodtan. „Ez a megérzésem.”

„És miféle megérzés ez?” kérdezte Mr. Knightley és felhúzta a szemöldökét.

„A női intuíció ezeréves tudománya,” válaszolta Emma egy kis önelégültséggel a hangjában.

„Arra az ezeréves tudományra gondol, ami magában foglalja a tarajos gőtéket, üstöket és egyéb hasonló kacatokat, amikről a Macbeth három boszorkánya énekel?”

„Ne gúnyolja ki azt, amihez nem ért, drága Mr. Knightleym.”

Mr. Knightley horkantott egyet, de az ajkai megrándultak, mintha egy mosolyt tartana vissza.

Emma szemei megvillantak, majd Mr. Knightleyval egymás szemébe néztek, és szótlan kommunikációt folytattak egymással, amit Mrs. Elton nem tudott megfejteni.

Mrs. Elton nem szerette, ha figyelmen kívül hagyták, ezért közbeszólt: „Szerintem azok a pogány szokások megvetendőek és egy jottányi figyelmet sem szabadna nekik szentelni. Mr. Knightley, el kellene küldenie a feleségét az én drága Mr. Eltonomhoz, aki több mint szívesen ad pár hasznos bibliai értekezést, melyek segítenek a szülésre való felkészülésben. A feleségének nem kellene jövendőmondókra és egyéb butaságokra hallgatnia. Mit mond erre, Mr. Knightley?”

„Gondolkodom rajta,” válaszolt Mr. Knightley pártatlanul, a szemei nem árulták el, mit gondol.

Emma elvörösödött, de sikerült megőriznie hidegvérét. „Nos, Mrs. Elton! Megköszönöm a nagy tudását és tapasztalatát az anyasággal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy figyelembe veszem a véleményét.”

Mrs. Elton egyáltalán nem vette észre az iróniát Mrs. Knightley hangjában, és így folytatta: „Nos, a barátaim számtalanszor mondták már, milyen értékesek a tanácsaim. Tudják, Devonshire hercegnője egyszer azt mondta, hogy még senkivel sem találkozott, aki ennyire magabiztos lenne, ha az élet dolgairól van szó, mint én.”

„Egyet kell értenem az ön nagyra becsült hercegnőjével,” válaszolt Emma nyájasan.

„Emma,” figyelmeztette Mr. Knightley.

Mrs. Weston aggodalmában az ajkába harapott. „Nem hiszem, hogy az ilyesféle beszélgetés jót tesz a babának. Emma, drágám, nagyon sápadtnak tűnsz. Rosszul érzed magad?”

„Egy kicsit fáradtan,” mondta Emma feszült hangon. „Csak le kell ülnöm.”

„Ó, amikor tavaly szeptemberben betegnek éreztem magam, felírattam magamnak három doboz – „

„Elnézést kérek, Mrs. Elton, de a feleségem sápadtnak látszik. Ígérem, vacsora után folytathatjuk ezt a beszélgetést egy pohár vörösbor mellett.”

„Persze, természetesen,” mondta Mrs. Elton, ahogy Mr. Knightley a másik szobában lévő párnázott karosszékhez vezette feleségét, Mrs. Weston pedig rögtön kimentette magát, és csatlakozott férjéhez, aki éppen Martinékkal és Churchillékkel csevegett élénken.

Mrs. Elton végigjártatta tekintetét a szobán, és megpillantotta a férjét, amint érdeklődést színlel Miss Bates üres csacsogása iránt. Mivel nem akarta Miss Bates társaságát elviselni, Mrs. Elton zavarban volt, kihez is csatlakozzon. A tekintete aztán Knightleyékra kúszott, akik annyira közel ültek egymáshoz, hogy a fejük majdnem összeért.

Mrs. Elton látta, amint Mr. Knightley megcsókolja Emma kezét, majd a karjaiba veszi.

Egy pillanatnyi gyengeség lett úrrá Mrs. Eltonon, és azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Mr. Elton is így nézne őrá, és ilyen természetes meghittséggel mosolyogna rá, mint ahogy Mr. Knightley, mikor a feleségére néz.

Mrs. Elton, látszólag akaratlanul, Knightleyék felé libegett. Szerencséjére úgy tűnt, hogy senki nem vette észre a mozdulatot, így hallótávolságon belül került hozzájuk, és hallhatta a beszélgetésüket.

„… sajnálom, hogy belekeveredett ebbe, szerelmem,” mormolta Mrs. Knightley.

„Mrs. Elton jót akart.”

Mrs. Elton elborzadt és szeretett volna közbelépni és szembeszállni velük, de inkább hallgatott.

Mrs. Knightley lágyan felnevetett. „Ön mindig a legjobbat gondolja az emberekről. Attól tartok, én sokkal kevésbé vagyok elnéző mások hibáival szemben.”

„De bizonyára elnéző az én hibáimmal szemben, drágám.”

Mrs. Knightley gyengéden rámosolygott férjére és finoman megsimogatta az arcát. „Aligha. Éppen ellenkezőleg. Az egyetlen hibája, hogy túl elnéző mások hencegő és ostoba fecsegésével. Ráförmedtem volna Mrs. Eltonra, ha tovább folytatja a felesleges dicsekvést az összes nagyszerű barátjáról és felsőbbrendű tudásáról.”

Mr. Knightley összehúzta a száját. „Sokkal inkább úrinő Ön annál, semhogy erre a szintre lealacsonyodjon.”

„Úrinő, én?”

Egyforma mosoly gyúlt az arcukon, mintha egy régi meghitt emlék jutott volna eszükbe, melyről csak ők ketten tudnak.

„Általában,” mondta Mr. Knightley, majd odahajolt a nő füléhez, és belesúgott valamit, amit Mrs. Elton nem hallott. Emma szemei elkerekedtek, az arcát kellemes pír öntötte el, és önelégültség töltötte el.

„Valóban, Mr. Knightley, valóban,” lehelte csillogó szemmel. „Ön erősítő a női lélek számára.”

„Igyekszem örömet okozni, szerelmem,” válaszolta a férfi, és mindketten cinkosul kuncogtak, mintha ez valami bensőséges tréfa lenne, amit csak a szerelmesek érthetnek meg. 

„Bármennyire is szeretném Önnel tölteni az est hátralévő részét, drágám, jobb lesz, ha visszatérünk a társasághoz, mielőtt apám keresni kezd minket, és azon kezd aggódni, hogy talán útonállók raboltak el bennünket.”

Mr. Knightley felnevetett, de beleegyezett Emma kérésébe és segített várandós feleségének felkelni.

Mrs. Elton azonnal elfordult az elégedett családi jelenettől, amilyenben neki soha nem lesz része. Soha nem érezte, hogy hiányzik valami az életéből, mielőtt Mr. Knightley és Emma Woodhouse egybekeltek. De akkor rájött, hogy a gazdagság nem minden.

Ijedten megfordult, amikor valaki megfogta a könyökét. A férje volt az. Erősen próbálta nem összehasonlítani a férjét, és Mr. Knightleyt, aki az úriemberes viselkedés mintapéldánya.

„Mrs. Elton, ideje csatlakozni a vendégekhez az asztalnál,” közölte kimérten a férfi.

Mrs. Elton nagyot nyelt, és szótlanul bólintott, ami nagyon nem volt jellemző rá, de Mr. Elton nem érdeklődött a hogyléte felől (mivel olyan volt, mint a felesége, teljesen megfeledkezett mások érzelmeiről) és az étkező asztalhoz vezette.

És életében először Mrs. Elton irigy volt, mikor az asztal egyik végén ülő Emmára nézett, aki nagy hasával és kedves mosolyával szinte úgy ragyogott, mint egy bőkezű istennő.

És levonta a fájdalmas tanulságot: egy szerelemmel teli házasság, család és barátok nem vehetők meg pénzen.

 Forrás