Otthon Donwellben 2. rész

Eközben, mindössze egy mérföldre Donwell Abbeytől, Hartfield úrnője nehezen kezelhetőnek találta a feladatot, hogy a gyomrában lévő remegést kordában tartsa. Mint ahogy George, Emma is nagyon várta donwelli tartózkodásukat, de szeretett férjével ellentétben, a fiatal úrnő híján volt az önkontrollnak, melynek George egész életében mestere volt, és úgy tűnt, hogy a Donwellbe való indulás megbeszélt időpontja soha nem jön el! Még az általában figyelmetlen Mr. Woodhouse is észrevette lánya nyugtalanságát, mióta George elment Donwellbe reggeli után.

 „Jól vagy, Emma drágám?” kérdezte Mr. Woodhouse szokásos aggodalmas hangulatban.

„Hah?” Emma a zsebóráját bámulta és visszaszámolta az órákat az indulásig, mikor halványan meghallotta édesapja hangját.

„Jól vagy, Emma drágám?” Kérdezte újra az apja.

„Sajnálom, Papa… Csak az időt néztem… igen, nagyon jól vagyok, Papa!”

„De egész nap nem voltál önmagad, Emma drágám. Küldessek Mr. Perryért?”

„Nem, Papa, tényleg nagyon jól vagyok, nincs szükség Mr. Perryért küldetni… csak várom az esti látogatást Donwellbe!” magyarázta Emma, és önkéntelenül édes mosoly kúszott az arcára.

Mr. Woodhouse zavartan nézett.

„Emma drágám, kislánykorod óta rengetegszer jártál már Donwell Abbeyben, mit vársz rajta annyira? Mivel Mr. Knightley most már itt él Hartfielben, és nem hallottam, hogy beszélt volna bármi változásról az Abbeyben, nem ugyanaz a régi Abbey lesz, mint amit már számtalanszor láttál?”

Emma az apja megjegyzését nagyon szórakoztatónak találta.

„Igen Papa, igaz, hogy sokszor jártam már Donwell Abbeyben gyerekkorom óta, de más így, hogy Mr. Knightley és én már házasok vagyunk. Még ha Mr. Knightley velünk is lakik Hartfieldben, Donwell Abbey még mindig az otthona, és nagyon különleges számára, úgy értem számunkra, hogy egy kis időt a saját otthonában tölthetünk.”

Mr. Woodhouse sóhajtott.

„Valóban nagyon kedves Mr. Knightleytól, hogy feladta az otthonát, hogy itt lakjon Hartfielben, és megvédjen bennünket meg a pulykákat! De mindene megvan itt Hartfielben, amire szüksége van, és te mindig olyan jól gondját viseled, nem hiszem, hogy annyira hiányolnia kellene az Abbeyt.”

Emma mindig szerette édesapja egyszerű észjárását; mivel nem rendelkezett nagy megértéssel az emberi érzések iránt, elég volt, hogy elismerje George nagylelkűségét, hogy feladta az otthonát – annak ellenére, hogy mennyire tévedett George indokait illetően. Megelégedett azzal, hogy a beszélgetésüket ennyiben hagyja – amíg Mr. Woodhouse úgy nem döntött, hogy folytatja.

„Tudod, Emma drágám… te és Mr. Knightley lemaradtok a backgammon játékról ma este Hartfieldben. Mit csináltok te és Mr. Knightley ott Donwell Abbeyben, amiért lemondtok a backgammonról, drágám?”

„Öö… semmi különösebbet, Papa…” Mondta próbaképp.

„Lennie kell valaminek, amiért annyira menni akarsz megint, Emma drágám!”

 „Hm… igen, persze! Mrs. Mayson csodálatos vacsorát készített nekünk legutóbb és mi nagyon élveztük az ételt, Papa!”

„De a mi Serle-ünk is csodálatos szakács. Mindent el tud készíteni, akármit is főzött Mrs. Mayson neked és Mr. Knightleynak… és merem állítani, hogy nem lesz olyan zsíros!”

Emma csak bólintott, és lenézett.

„Mi mást csináltatok még, Emma drágám?”

„Huh! ..öö.. Mr. Knightley olvasott nekem vacsora után, Papa…”

„De Mr. Knightley minden este olvas nekünk itt Hartfieldben, Emma drágám!”

„Igen… Papa… Mr. Knightley minden este olvas nekünk Hartfieldben…” A hangja nagyon halkká vált, „…de az más, amikor Donwellben olvas nekem…” Az édesapja nem hallotta a mondatnak ezt az utolsó részét.

„És mi mást csináltatok még Donwellben a múltkor?”

Emma édesapjának ezt a rá egyáltalán nem jellemző hirtelen kíváncsiságát kényelmetlenül tolakodónak találta. Már a szék szélén ült, a szíve lüktetni kezdett; tudta, hogy elő kell állnia egy kielégítő – mégis diszkrét - válasszal.

„…. Zongoráztam… és énekeltem Mr. Knightleynak… Papa…”

„Neked van a legszebb hangod a világon, Emma drágám. És a kedvenc dalomat énekelted? Az ’Egy róka ellophatja a tyúkjait, uram’ címűt.. mindig szerettem az utolsó sorokat, ’Ha az ügyvédet lefizették, Ellopja egész vagyonod, ellopja egész vagyonod.’”Mr. Woodhouse elkezdett magában kuncogni.

„… nem Papa… nem a kedvenc nótáját énekeltem… „ dadogott Emma, és arra a dalra gondolt, amit Georgenak énekelt akkor este, ’A szerelem magjai’ - és arra, amit Mr. Knightley énekelt neki, és amit senki másnak nem énekelne el soha! – ’Egy vetélytárs ellopta az igaz szerelmemet’.

Emma feszülten és aggódva várta, hova vezet ez a beszélgetés; azt remélte, hogy kimentheti magát apja társaságából, és épp kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de szerencsétlenségére az édesapja beléfojtotta a szót.

„És mit csináltatok éneklés után?”

Emma érezte, ahogy az arca égni kezd. Nyelt egy nagyot.

„Huh… mit csináltunk, miután énekeltem? Á.. á.. Mr. Knightley és én csillagképeket néztünk a könyvtárból…”

„Csillagképeket!” Mr. Woodhouse meglepettnek tűnt. „Hartfieldből nem látod a csillagokat, Emma drágám? A csillagok az égen innen és onnan is ugyanolyanok!”

„De … Papa! A kilátás Mr. Knightley könyvtárából csodálatos volt…” gondolatban pedig így folytatta… Csodálatos volt, mivel George takarókat terített le a padlóra és azokon ültünk, amíg néztük a csillagokat, a holdfény beömlött az ablakon és megvilágított bennünket, mintha angyalok lennénk… és George a karjaiban tartott, ahogy megnevezte nekem a csillagokat, egyiket a másik után, és elmesélte mindegyik csillag gyönyörű történetét…

Emma szándékosan titkolta el ezeket a részleteket az édesapja elől, mivel a gondolat, hogy a lánya és a veje a padlón ülnek, ahol felfáznak és megfáznak, biztosan elborzasztotta volna; és őszintén szólva sokkal jobban szerette volna a donwelli romantikus estéjük emlékét megőrizni magának és Georgenak!

„De te és Mr. Knightley csak nem nézhettétek egész éjszaka a csillagokat, Emma drágám!”

Emma megmarkolta a szék karfáját, a hangja csikorgott, „… nem, tényleg nem…” Persze, hogy nem nézték egész éjszaka a csillagokat… de nem árulná el a meghitt részleteket, hogy mit csináltak a hálószobájuk magányában, senkinek, még az apjának sem – főleg nem az apjának!

„Mit… mit mondtál, drágám?”

„Mi… mi… mi aztán lepihentünk… ez minden, Papa!”

Emma mérgében elpirult, és azt kívánta, bár bemászhatna a szék alatti szőnyeg alá, és sose jönne ki onnan!

„Ó… Ez volt minden? Akkor tényleg nem értem, hogy hagyhatod ki az esti backgammont, ahelyett, hogy lemondanál a látogatásról Donwell Abbeybe.” Mr. Woodhouse zavarodottnak tűnt, és visszatért az újságolvasáshoz.

Emma a kezeivel eltakarta égő vörös arcát, halkan egy óriásit sóhajtott megkönnyebbülésében, és köszönetet mondott a csillagoknak, hogy az édesapjának nem jó a képzelőereje!

„Tudod, Emma drágám…” Mr. Woodhousenak eszébe jutott, hogy valamit még mondani akart, „Mi lesz, ha a huzat elviselhetetlen lesz ma este a szobámban? Mindig neked szólok, ha valamire szükségem van éjszaka, mit csinálok nélküled?” siránkozott Mr. Woodhouse.

„Ne aggódjon Papa! Mary vigyáz Önre egész éjszaka. Mary ugyanúgy tudja a szokásait, mint én, jól gondját fogja viselni, Papa!”

„De senki sem olyan, mint te, Emma drágám – olyan kedves és gondos – nem is tudom, mit csinálnék nélküled!”

„Köszönöm, Papa!” válaszolta Emma nagyon halkan, őszinte köszönettel, és szándékosan figyelmen kívül hagyta a finom kis nyilallást a szívében.
Emmának végül sikerült leültetnie édesapját vacsorázni, ami a szokás szerinti korai időpontban, fél ötkor volt. Abban a reményben, hogy vendégei így legalább részesülnek vendégszeretetében távolléte ellenére is, Emma - édesapja tiltakozása ellenére - elrendelte, hogy szolgáljanak fel süteményt és teát, amint megérkeznek édesapja kártya partnerei, Mrs. Bates, Miss Bates és Mrs. Goddard. És végül, de nem utolsó sorban megbizonyosodott róla, hogy Mary tökéletesen veri fel édesapja párnáját, mielőtt nyugovóra tér. Aztán Mr. Woodhouse ragaszkodására vastag sálba bugyolálta magát, felvette a sapkáját és kellemes estét kívánt édesapjának. A kocsira felpakolt ruhákkal és egyéb holmikkal együtt Emma és Betty elindultak a rövid kocsikázásra Donwell Abbey felé, ahol George már türelmetlenül várta őket háza bejárati ajtaja előtt.

 Forrás