Beharangozó

Sziasztok!

A következő fanfic egy kicsit hosszabb lélegzetű, 9 fejezetből álló történet. Nem is folytatás, nem is előzmény, hanem egy alternatív story. Néhol kicsit eltér Jane Austen eredeti karaktereitől, vannak nem hozzájuk illő cselekvéseik, de azért rájuk lehet ismerni, és megjelennek az eredeti karaktervonások is. Vicces történet, nekem nagyon tetszik.

Az írója így foglalta össze a történetet:
"Mr. Knightley arra tér haza londoni látogatásából, hogy Isabellának igaza volt - Miss Batest eljegyezték!
És most Mr. Woodhouse azt akarja, hogy ő vegye el Emmát. Ez Highbury vége! Szó szerint..."

Remélem kedvet kaptatok az olvasáshoz!

Akkor jöjjön is az első rész.

Szünet

Sziasztok!

Egy kis frissítő következik a sok fanfic után, hogy aztán újult erővel lehessen folytatni az olvasást :)
Lelkes rajongók rengeteg zeneszámhoz készítettek videót a filmekből. Természetesen mindegyik romantikus szám, mi más is lehetne? Mivel a kedvencem a BBC-s minisorozat, ezért terészetesen ebből hoztam pár videót.
Hallgassátok szeretettel!

Ez volt az első kedvencem: Michelle Branch: Breathe

Ez szintén nagyon vidám zene: Taylor Swift: I'm only me when I'm with you

És végül a mostani legnagyobb kedvencem, ami két számból áll. Az első az, amire a filmben táncolnak (Samuel Sim: The last dance), és utána Celine Dion: Right in front of you című száma.

Nemsoká újabb történettel jelentkezem kedvenceinkről!

Otthon Donwellben 3. rész

"Éppen időben!” A szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a hartfieldi kocsit közeledni, és ránézett az órája.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és nagy várakozással fogta meg Emma kezét. Habár számtalanszor segítette már ki Emmát kocsiból rengeteg esemény alkalmával, az olyan ritka alkalom, hogy szeretett feleségét az otthonában, Donwell Abbeyben fogadja, olyan élmény volt, amit nem vehetett természetesnek, egy élmény, amit nagyra becsült, ami büszkeséggel és örömmel töltötte el.

„Jól van az édesapja?” kérdezte, mert biztos akart lenni benne.

„Igen, éppen vacsorázik, miközben mi beszélgetünk, és minden elő van készítve az est hátralévő részére,” mosolygott Emma boldogan a férjére, megfogta a kezét, és a ház felé sétáltak.

„Legdrágább Mrs. Knightleym,” mondta Mr. Knightley gyengéd udvariassággal, melyet csak szeretett feleségének tartott fenn, „remélem mindent a legnagyobb rendben fog találni ma este itt, az Abbeyben!” Az ajkaihoz emelte a nő finom kezét, majd rendkívül gyengéden és nagyon lassan egy lágy csókot lehelt rá.

Nem fordult elő gyakran, hogy az okos és meggyőző Emma nem talált szavakat, de mikor az ő úriember férje ilyen szépen fejezte ki lovagiasságát, melyet csak neki tartogatott, és mikor a remegés a gyomrából indulva az egész testét ellepte, az egyetlen válasz, amit sikerült kicsikarnia magából – egy sóhaj volt.

Amint Mrs. Hodges meghallotta, hogy a házaspár belépett a házba, az idős hölgy kiszaladt a hallba, hogy kitárt karokkal és elfojthatatlan mosollyal üdvözölje Emmát.

„Ó! Jó estét, Mrs. Emma! Milyen csodálatos, hogy ma este itt van Donwellben!” A kedves hölgy mindkét kezével megragadta Emma kezét.

Mint ahogy George, Emma is egész életében ismerte Mrs. Hodgest; a hűséges donwelli házvezetőnő régebben gyakran állította, hogy az összes highburyi gyerek közül, akiket ismert, Woodhousék kis Miss Emmája volt a második kedvence, csak azért második, mert George úrfi volt az első – Emmának az volt a gyanúja, hogy Mrs. Hodges ezen állítása az idővel a legkevésbé sem változott!

„Jó estét, Mrs. Hodges!” mosolygott ragyogóan a kedves hölgyre Emma, és melegen megszorította a kezét, hogy viszonozza a szeretetteljes fogadtatást.

„Mrs. Emma, minden alkalommal, mikor látom, egyre szebb és szebb! És négy hónapja volt, négy hónapja, hogy legutóbb az Abbeyben járt!”

„Köszönöm, Mrs. Hodges! Bár napközben elég gyakran jövök Abbeybe, valóban rég volt már, hogy itt maradjak éjszakára!”

„Remélem, mindent a kedvére valónak talál majd, Mrs. Emma! Nagyon igyekeztünk gondoskodni róla, hogy minden készen álljon a fogadására… és hogy van Mr. Woodhouse? – nagyon jól, persze… akinek ilyen figyelmes lánya és veje van! – A vacsora tálalva lesz, amint átöltözik…ó! Ez új ruha, Mrs. Emma? Milyen csinos benne… de hát mindenben csinos, bármit is vesz fel… és az arcszínével és mindennel… egy zsák is bájosan állna kegyeden…” Emma elpirult, miközben Mrs. Hodges egy pillanatnyi megállás nélkül ontotta a bókokat.

George, akiről eközben teljesen megfeledkezett a felesége és Mrs. Hodges is, hihetetlenül szórakoztatónak találta, ahogy az anyáskodó Mrs. Hodges körülrajongja a felesége haját, a sálját, a ruháját és vég nélkül dicséri tökéletes alakját és szépségét. Amint ezt a szórakoztató jelenetet figyelte, hirtelen ráébredt, hogy már nagyon régen látta hűséges házvezetőnőjét ilyen izgatottnak, és ez végre megértette vele, mennyire hiányozhat a donwelli személyzetnek, hogy uruk és úrnőjük az Abbeyben lakjon – majdnem annyira, mint amennyire neki hiányzott az otthona, ahol több generációnyi Knightley – köztük ő is – felnőtt! De, ahogy mindig is tudott uralkodni magán, most sem engedte meg magának, hogy tovább gondolkozzon ilyeneken, mint hogy elszámol húszig.

Mr. Knightley a hálószoba ablaknál állt, és türelmesen várta, hogy Emma átöltözzön a vacsorához. George szétnézett a szobában – megcsodálta Mrs. Hodges ügyes keze munkáját, és hálás volt a kedves házvezetőnőnek, hogy eleget tett a kérésének.

Donwell Abbey egy agglegény lakóhelye volt, mióta a szülei meghaltak. Minden forduló, minden szoba, minden sarok, még a kúria falai is méltóságteljesek és komolyak voltak. A női kezek nyoma, melyeket az édesanyja hagyott az épület különböző részein, vagy már elkoptak, vagy lecserélték valami férfiasabbra. Régebben azt képzelte, hogy ha az ő Mrs. Knightleyja Donwell Abbeybe költözik, a női kéz újraéleszti Donwell Abbeyt, és az újra eleven lesz. De ahelyett, hogy Emma Donwellbe költözött volna, ő költözött Hartfieldbe, így minden változásnak az Abbeyn várnia kellett. Mindazonáltal, úgy gondolta, hogy a hálószobája, most már a kettejük szobája, túl férfias felesége előkelő ízlésének, ezért derűsebbé akarta tenni a helyet azokra a ritka alkalmakra, mikor ott tartózkodnak. Úgy gondolta, hogy a színes tavaszi virágok a donwelli kertből tökéletesen megfelelnek Emma ízlésének és élénkségének!

Az öltöző szoba kilincsének kattanó hangja felébresztette gondolataiból, és odafordult. Emma lépett ki az öltözőszobából halvány barackszínű elegáns selyemruhában; ez a szín kiemelte csillogó mogyoróbarna szeme ragyogását. És ma este, mivel tudta, hogy George szeret az ujjaival beletúrni mézédes, selymes, gyönyörű hajába, ahelyett, hogy hátul feltűzte volna, ahogy általában, most hosszú hullámos fürtjei szabadon omlottak finom vállára és dekoltázsára. Ahogy aranyszínű haja rásimult halvány barackszínű ruhájára, mely teljesen egybeolvadt hibátlan hófehér bőrével, az amúgy is gyönyörű felesége úgy nézett ki, mint egy angyal, aki most lépett ki egy tündérmeséből.

Mindig is szerette nézni őt – de ma este még annál is jobban! A szemei felülmúlhatatlan csodálattól ragyogtak, és elbűvölve a nő lélegzetelállító szépségétől, George ott állt mozdulatlanul, szótlanul csodálva gyönyörű Emmáját.

Miután Betty csendben kiment a szobából, Emma odalépett Georgehoz, rápillantott a virágokra körben a szobában, és illedelmesen megkérdezte, „A virág az Ön ötlete volt?”

A férfi végre összeszedte magát, hogy válaszoljon, „Mikor legutóbb itt maradtunk, tél volt, és nem gondolom, hogy szeretett volna fákat a szobába,” egy kicsit közelebb lépett, közel hajolt Emmához, és lágyan folytatta, „de most, hogy tavasz van, gondoltam, tetszenek majd a virágok a saját kertünkből.”

A férfi meleg lehelete megdobogtatta a nő szívét; felnézett rá, még közelebb hajolt hozzá és gyengéden válaszolt, „Köszönöm a virágokat, George! Gyönyörűek!”

A férfi a kezét a selymes ruhára tette, és gyengéden ringatni kezdte a nő derekát, majd lehajolt, és még csendesebben mondta, „Össze sem hasonlíthatóak Önnel, Emma!”

A lágy ringatózás erős szorítássá vált, és a csók, melyet oly lágyan kezdett, gyorsan átalakult egy olyan csókká, mely vadul megdobogtatta a szívüket, és felforralta a vérüket – egy csók, melynek emléke kitart legközelebbi donwelli látogatásukig.

Nem számít, mennyire szerette Mr. Knightley Mr. Woodhouset, mennyire érezte otthon magát Hartfieldben, itt lenni legszeretettebb feleségével, a saját hálószobájában, a saját otthonában, teljesen másféle érzés volt George számára – a teljes nyugalom érzése, a tudat, hogy irányítani tud, a gátlásoktól mentes érzés, hogy kiszabadíthatja vad szenvedélyét, és a kegy, amit sehol máshol nem engedett meg soha magának – hogy önző legyen, és Emmát csak a magáénak tudja.

Emma ugyanezt érezte. Születése óta Hartfield volt az otthona; a legmélyebb hálát érezte, hogy a férje odaköltözött az otthonukba édesapja kényelme kedvéért. De ennek megvolt az ára – ideges édesapja szüntelenül megkövetelte a figyelmet, és ez néha próbára tette Emma és George végtelen türelmét is, különösen, ha éppen meghitt pillanatban hívatta az apja a legfárasztóbb és legjelentéktelenebb dolgok miatt. Bár George soha sem panaszkodott, vagy mutatta a türelmetlenségnek akár a legcsekélyebb jelét is, Emmát gyakran bántotta, hogy alig tudja megadni neki azt a figyelmet, amit szeretett férje annyira megérdemelt volna. Mikor kettesben voltak Donwellben, akármilyen ritkán is történt ez, Emma fenntartások nélkül érezhette, hogy igazán és teljesen a férfihoz tartozik, senki máshoz, csak hozzá – és szeretett volna megadni neki mindent, amire csak vágyott.

Azonban az áldozat, amit a házaspár hozott, és amire soha nem is gondoltak, összehasonlíthatatlan volt azzal a szeretettel, amit mindketten éreztek Mr. Woodhouse iránt – és nem foglalkoztak vele, mit veszítenek Hartfieldben, csak azzal, hogy mit nyernek Donwellben, ahol háborítatlanul dédelgethették egymást.

Szabadjára engedett szenvedélye féktelen volt, de mivel George Knightley kifogástalan önuralommal rendelkezett, újra összeszedte magát és várt!

Elengedte felesége derekát, elhúzta az ajkait, Emmát lélegzet nélkül hagyva, vett egy mély lélegzetet, és lágyan azt mondta drága feleségének, „Mrs. Hodges vár ránk, mehetünk?”

„Hmm, … igen!” Emma kinyitotta szerelemtől mámoros szemeit, ránézett az imádott férfira, és elégedetten rámosolygott.

George áthúzta Emma kezét a saját karján az ő úriemberes modorában, és a boldog pár az étkező felé tartott, hogy édes kettesben elfogyasszák a vacsorájukat.

Mrs. Mayson nagyon finom vacsorát készített, amit ők teljes mértékben élveztek – ahogy az est hátralévő részét is, donwelli otthonukban!

V É G E 

Forrás

Otthon Donwellben 2. rész

Eközben, mindössze egy mérföldre Donwell Abbeytől, Hartfield úrnője nehezen kezelhetőnek találta a feladatot, hogy a gyomrában lévő remegést kordában tartsa. Mint ahogy George, Emma is nagyon várta donwelli tartózkodásukat, de szeretett férjével ellentétben, a fiatal úrnő híján volt az önkontrollnak, melynek George egész életében mestere volt, és úgy tűnt, hogy a Donwellbe való indulás megbeszélt időpontja soha nem jön el! Még az általában figyelmetlen Mr. Woodhouse is észrevette lánya nyugtalanságát, mióta George elment Donwellbe reggeli után.

 „Jól vagy, Emma drágám?” kérdezte Mr. Woodhouse szokásos aggodalmas hangulatban.

„Hah?” Emma a zsebóráját bámulta és visszaszámolta az órákat az indulásig, mikor halványan meghallotta édesapja hangját.

„Jól vagy, Emma drágám?” Kérdezte újra az apja.

„Sajnálom, Papa… Csak az időt néztem… igen, nagyon jól vagyok, Papa!”

„De egész nap nem voltál önmagad, Emma drágám. Küldessek Mr. Perryért?”

„Nem, Papa, tényleg nagyon jól vagyok, nincs szükség Mr. Perryért küldetni… csak várom az esti látogatást Donwellbe!” magyarázta Emma, és önkéntelenül édes mosoly kúszott az arcára.

Mr. Woodhouse zavartan nézett.

„Emma drágám, kislánykorod óta rengetegszer jártál már Donwell Abbeyben, mit vársz rajta annyira? Mivel Mr. Knightley most már itt él Hartfielben, és nem hallottam, hogy beszélt volna bármi változásról az Abbeyben, nem ugyanaz a régi Abbey lesz, mint amit már számtalanszor láttál?”

Emma az apja megjegyzését nagyon szórakoztatónak találta.

„Igen Papa, igaz, hogy sokszor jártam már Donwell Abbeyben gyerekkorom óta, de más így, hogy Mr. Knightley és én már házasok vagyunk. Még ha Mr. Knightley velünk is lakik Hartfieldben, Donwell Abbey még mindig az otthona, és nagyon különleges számára, úgy értem számunkra, hogy egy kis időt a saját otthonában tölthetünk.”

Mr. Woodhouse sóhajtott.

„Valóban nagyon kedves Mr. Knightleytól, hogy feladta az otthonát, hogy itt lakjon Hartfielben, és megvédjen bennünket meg a pulykákat! De mindene megvan itt Hartfielben, amire szüksége van, és te mindig olyan jól gondját viseled, nem hiszem, hogy annyira hiányolnia kellene az Abbeyt.”

Emma mindig szerette édesapja egyszerű észjárását; mivel nem rendelkezett nagy megértéssel az emberi érzések iránt, elég volt, hogy elismerje George nagylelkűségét, hogy feladta az otthonát – annak ellenére, hogy mennyire tévedett George indokait illetően. Megelégedett azzal, hogy a beszélgetésüket ennyiben hagyja – amíg Mr. Woodhouse úgy nem döntött, hogy folytatja.

„Tudod, Emma drágám… te és Mr. Knightley lemaradtok a backgammon játékról ma este Hartfieldben. Mit csináltok te és Mr. Knightley ott Donwell Abbeyben, amiért lemondtok a backgammonról, drágám?”

„Öö… semmi különösebbet, Papa…” Mondta próbaképp.

„Lennie kell valaminek, amiért annyira menni akarsz megint, Emma drágám!”

 „Hm… igen, persze! Mrs. Mayson csodálatos vacsorát készített nekünk legutóbb és mi nagyon élveztük az ételt, Papa!”

„De a mi Serle-ünk is csodálatos szakács. Mindent el tud készíteni, akármit is főzött Mrs. Mayson neked és Mr. Knightleynak… és merem állítani, hogy nem lesz olyan zsíros!”

Emma csak bólintott, és lenézett.

„Mi mást csináltatok még, Emma drágám?”

„Huh! ..öö.. Mr. Knightley olvasott nekem vacsora után, Papa…”

„De Mr. Knightley minden este olvas nekünk itt Hartfieldben, Emma drágám!”

„Igen… Papa… Mr. Knightley minden este olvas nekünk Hartfieldben…” A hangja nagyon halkká vált, „…de az más, amikor Donwellben olvas nekem…” Az édesapja nem hallotta a mondatnak ezt az utolsó részét.

„És mi mást csináltatok még Donwellben a múltkor?”

Emma édesapjának ezt a rá egyáltalán nem jellemző hirtelen kíváncsiságát kényelmetlenül tolakodónak találta. Már a szék szélén ült, a szíve lüktetni kezdett; tudta, hogy elő kell állnia egy kielégítő – mégis diszkrét - válasszal.

„…. Zongoráztam… és énekeltem Mr. Knightleynak… Papa…”

„Neked van a legszebb hangod a világon, Emma drágám. És a kedvenc dalomat énekelted? Az ’Egy róka ellophatja a tyúkjait, uram’ címűt.. mindig szerettem az utolsó sorokat, ’Ha az ügyvédet lefizették, Ellopja egész vagyonod, ellopja egész vagyonod.’”Mr. Woodhouse elkezdett magában kuncogni.

„… nem Papa… nem a kedvenc nótáját énekeltem… „ dadogott Emma, és arra a dalra gondolt, amit Georgenak énekelt akkor este, ’A szerelem magjai’ - és arra, amit Mr. Knightley énekelt neki, és amit senki másnak nem énekelne el soha! – ’Egy vetélytárs ellopta az igaz szerelmemet’.

Emma feszülten és aggódva várta, hova vezet ez a beszélgetés; azt remélte, hogy kimentheti magát apja társaságából, és épp kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de szerencsétlenségére az édesapja beléfojtotta a szót.

„És mit csináltatok éneklés után?”

Emma érezte, ahogy az arca égni kezd. Nyelt egy nagyot.

„Huh… mit csináltunk, miután énekeltem? Á.. á.. Mr. Knightley és én csillagképeket néztünk a könyvtárból…”

„Csillagképeket!” Mr. Woodhouse meglepettnek tűnt. „Hartfieldből nem látod a csillagokat, Emma drágám? A csillagok az égen innen és onnan is ugyanolyanok!”

„De … Papa! A kilátás Mr. Knightley könyvtárából csodálatos volt…” gondolatban pedig így folytatta… Csodálatos volt, mivel George takarókat terített le a padlóra és azokon ültünk, amíg néztük a csillagokat, a holdfény beömlött az ablakon és megvilágított bennünket, mintha angyalok lennénk… és George a karjaiban tartott, ahogy megnevezte nekem a csillagokat, egyiket a másik után, és elmesélte mindegyik csillag gyönyörű történetét…

Emma szándékosan titkolta el ezeket a részleteket az édesapja elől, mivel a gondolat, hogy a lánya és a veje a padlón ülnek, ahol felfáznak és megfáznak, biztosan elborzasztotta volna; és őszintén szólva sokkal jobban szerette volna a donwelli romantikus estéjük emlékét megőrizni magának és Georgenak!

„De te és Mr. Knightley csak nem nézhettétek egész éjszaka a csillagokat, Emma drágám!”

Emma megmarkolta a szék karfáját, a hangja csikorgott, „… nem, tényleg nem…” Persze, hogy nem nézték egész éjszaka a csillagokat… de nem árulná el a meghitt részleteket, hogy mit csináltak a hálószobájuk magányában, senkinek, még az apjának sem – főleg nem az apjának!

„Mit… mit mondtál, drágám?”

„Mi… mi… mi aztán lepihentünk… ez minden, Papa!”

Emma mérgében elpirult, és azt kívánta, bár bemászhatna a szék alatti szőnyeg alá, és sose jönne ki onnan!

„Ó… Ez volt minden? Akkor tényleg nem értem, hogy hagyhatod ki az esti backgammont, ahelyett, hogy lemondanál a látogatásról Donwell Abbeybe.” Mr. Woodhouse zavarodottnak tűnt, és visszatért az újságolvasáshoz.

Emma a kezeivel eltakarta égő vörös arcát, halkan egy óriásit sóhajtott megkönnyebbülésében, és köszönetet mondott a csillagoknak, hogy az édesapjának nem jó a képzelőereje!

„Tudod, Emma drágám…” Mr. Woodhousenak eszébe jutott, hogy valamit még mondani akart, „Mi lesz, ha a huzat elviselhetetlen lesz ma este a szobámban? Mindig neked szólok, ha valamire szükségem van éjszaka, mit csinálok nélküled?” siránkozott Mr. Woodhouse.

„Ne aggódjon Papa! Mary vigyáz Önre egész éjszaka. Mary ugyanúgy tudja a szokásait, mint én, jól gondját fogja viselni, Papa!”

„De senki sem olyan, mint te, Emma drágám – olyan kedves és gondos – nem is tudom, mit csinálnék nélküled!”

„Köszönöm, Papa!” válaszolta Emma nagyon halkan, őszinte köszönettel, és szándékosan figyelmen kívül hagyta a finom kis nyilallást a szívében.
Emmának végül sikerült leültetnie édesapját vacsorázni, ami a szokás szerinti korai időpontban, fél ötkor volt. Abban a reményben, hogy vendégei így legalább részesülnek vendégszeretetében távolléte ellenére is, Emma - édesapja tiltakozása ellenére - elrendelte, hogy szolgáljanak fel süteményt és teát, amint megérkeznek édesapja kártya partnerei, Mrs. Bates, Miss Bates és Mrs. Goddard. És végül, de nem utolsó sorban megbizonyosodott róla, hogy Mary tökéletesen veri fel édesapja párnáját, mielőtt nyugovóra tér. Aztán Mr. Woodhouse ragaszkodására vastag sálba bugyolálta magát, felvette a sapkáját és kellemes estét kívánt édesapjának. A kocsira felpakolt ruhákkal és egyéb holmikkal együtt Emma és Betty elindultak a rövid kocsikázásra Donwell Abbey felé, ahol George már türelmetlenül várta őket háza bejárati ajtaja előtt.

 Forrás

Otthon Donwellben 1. rész

"De bízik benne, hogy drága Emmája sem kifogásolhat semmit abban az elképzelésben, ami akkor jutott eszébe, mikor lemondott az előbbiről: fogadják be őt Hartfieldbe, s mindaddig, míg apja boldogsága - más szavakkal: élete - úgy kívánja, hogy Emma Hartfieldben éljen, legyen ez az ő otthona is.”

/Emma 51. fejezet/

„Ó! Mr. Knightley!” a kövérkés, ősz hajú Mrs. Hodges rontott be a donwelli könyvtárba, „a virágok mind el vannak rendezve a hálószobájában és az étkezőben, ahogy parancsolta; még a főlépcső korlátjára és a kandallópárkányokra is tettem virágfüzéreket!” A donwelli házvezetőnő egy szuszra jelentette, hogy minden küldetését teljesítette.

George felnézett a mezőgazdasági jelentésből, melyet éppen olvasott, „Nagyon köszönöm, Mrs. Hodges!” örvendeztette meg őszinte mosolyával rátermett házvezetőnőjét.

„Annyira izgatott vagyok, hogy Mrs. Emma idejön, és mindketten itt töltik az éjszakát! Már majdnem négy hónapja volt, hogy utoljára elhozta őt ide, Mr. Knightley! Tudja, mennyire szeretjük Mrs. Emmát mi mind itt, Donwellben, kislány kora óta!” Ha Mrs. Hodges lelkesedése nem fejezte volna ki eléggé izgatottságát, szikrázó szürke szeme és ragyogó rózsás arca mindent elárult.

Mondanunk sem kell, hogy George is rendkívüli módon várta, hogy Emmával töltse az éjszakát saját otthonában, miután több mint egy hete megkapták Mr. Woodhouse hozzájárulását, de Mr. Knightleynak sokkal jobban sikerült összeszednie magát, és érzelmi állapotának felét sem árulta el.

„Igen, Mrs. Hodges, Emma régen töltötte már itt az éjszakát. Bizonyára megérti, hogy az édesapja az idő nagy részében igényli Emma jelenlétét Hartfieldben, és szükség van bizonyos előkészületekre, hogy egy éjszakára el tudjunk szabadulni Donwellbe.” Jelentette ki nyugodtan, és mosolyogva.

„Természetesen, Mr. Knightley! Azt hiszem, nagyon kivételes, hogy Ön így alkalmazkodik Mr. Woodhouse igényeihez. Hány férfi lenne hajlandó feladni a saját otthonát az apósa kényelméért? Nem is tudja, milyen büszkék vagyunk, hogy ilyen szerető urat szolgálhatunk!”

Bár úgy érezte, nem érdemli meg, George hálás volt a kedves és hűséges donwell abbeyi házvezetőnő dicséretéért, aki már akkor szolgálta a családot, mikor ő még édesanyja méhében volt, és inkább idős családi barát volt, mint egy régi szolga.

„Clare csirkelevest, spenótos lepényt, csirke becsináltat és krémdesszertet készít - ezek mind az Ön és Mrs. Emma kedvencei!”

„Mrs. Hodges, nagyon ízletesnek hangzanak!” George szemei felragyogtak, felállt az asztaltól, és odasétált Mrs. Hodgeshoz, „Tudja, Mrs. Hodges,” mosolygott kisfiúsan, „most, hogy Mrs. Mayson kitűnő ételeiről beszélünk, elkezdett korogni a gyomrom! Talán megkérem, hogy csenjen el nekem egy szelet spenótos lepényt, vagy egy kis krémet még vacsora előtt.”

„Ó, George Úr, semmit sem változott kisfiú kora óta!” kiáltott Mrs. Hodges méltatlankodva. „Bizonyára emlékszik, hogy kevert mindig bajba Mrs. Knightley előtt, mikor rávett, hogy ételt csempésszek ki a konyhából!” A szándékosan összeráncolt homlok és rosszalló tekintet, Mrs. Hodges anyáskodó bosszankodása, ami olyan ismerős volt gyerek korából, mindig kedves megnyilvánulás volt George számára.

Lehalkította a hangját, körbenézett és azt mondta, „De ha nem árulja el, senkinek nem kell megtudnia!” Huncutul és még kisfiúsabban vigyorgott, „ez lesz a mi kis titkunk, pont, mint rég; Mrs. Knightley, a fiatal Mrs. Knightley nem fogja megtudni, és Ön nem kerül bajba.”

Mrs. Hodges megrázta ősz fejét és kedvesen csillogó szemét forgatta, „Megnézem mit tehetek!” Megfordult és az ajtó felé indult, hogy elhagyja a könyvtárat, mielőtt George megláthatná a széles mosolyt kedves, anyáskodó arcán.

 Forrás

A szerelem illemtana

A legtöbb megfigyelő, megbocsátható módon, arra a következtetésre jutna, hogy az unalmas és öntelt Mrs. Eltonnak nincsenek érzései. Valóban, ritkán állt meg, hogy elgondolkodjon mások jólétéről, mivel a velencei csipkét, az arany zsinórozást és a Londonban szabott selyemruhát mindennél előbbre valónak tartotta; de voltak pillanatok, mint például ma este, amikor átadta magát az önelemzésnek.

Knightleyék a szokásos éves karácsonyi partijukat tartották Hartfieldben, és Mrs. Elton a kandalló mellett állt egy pohár borral a kezében. A társasági illemszabályok megtestesítőjének tartotta magát, mivel nem evett és nem ivott túl sokat, valamint nem járt csoszogva, mint ahogy Mrs. Harriet Martin. Mindent egybevetve, Mrs. Elton úgy hitte, hogy a puszta jelenléte ezen az evilági eseményen, emeli a társaság, a társalgás és az általános hangulat színvonalát (bár véleménye szerint túl kevés volt a selyem, a csipke meg egyéb csecsebecse – és az egész szobát betöltő karácsonyfa kellett volna!)

Mrs. Elton megvetően lebiggyesztette a száját, amikor észrevette, hogy Mr. Knightley az ajkaival végigsimítja felesége, az egykori Emma Woodhouse ujjait, majd a fülébe súg valamit, amitől a nő elmosolyodik.

Emma a férfi arcához emelte az övét, és Mrs. Elton legnagyobb borzalmára, az ajkait finoman a férfi ajkaihoz nyomta egy pillanatra. Mikor Mr. Knightley válaszul lágyan megcirógatta felesége arcát, Mrs. Eltont, bár a világért sem ismerte volna el, féltékenység öntötte el. 

Na de igazán! gondolta Mrs. Elton. Minden társasági illemszabályt felrúgnak! Nem helyénvaló nyilvánosság előtt ily módon mutogatni a házastársi harmóniát. Ha Knightleyék ugyanezt Londonban adnák elő, az enyémek kizárnák őket a rendes társaságból.

Mrs. Elton valójában kérkedett azzal a ténnyel, hogy ő és Mr. Elton soha nem viselkednek ilyen helytelenül – sem társaságban, sem a magánéletben. A gyomra összerándult az otthoni nyugodt esték gondolatára, melyeken ő felsőbbrendű tehetségét fitogtatta varrásban, festésben vagy zenélésben, míg férje a beszédét írta a következő istentiszteletre. Nem volt szerelmes Mr. Eltonba, de hálát érzett iránta, hogy ellátta új kocsikkal, ruhákkal és ékszerekkel, bármikor, amikor csak akarta.

Mrs. Elton őszintén mondhatta, hogy őt és a férjét soha nem ragadta el irracionális és helytelen szenvedély. De miért tűnt ez a magyarázat olyan hamisnak?

Mrs. Weston jött ekkor oda Mrs. Eltonhoz. „Ugye milyen boldognak látszik Emma Mr. Knightleyval? Mindig olyan jókedvű leszek, ha rájuk nézek. Olyan nagy a boldogság és a harmónia közöttük…”

Mrs. Elton mosolyt tapasztott az arcára, miközben magában Mrs. Weston krémszínű gyöngyös ruháját kritizálta, mely Cornwall hercegnőjének belső köreiben divatjamúltnak számított. „Igen, bár azt gondolom, hogy a gyengéd megnyilvánulásaik tiszteletlenek és illetlenek.”

 Mrs. Weston szokásszerű vidám higgadtsága megingott. „Nos, azt hiszem, mindannyiunknak meglehet a saját véleménye, Mrs. Elton.” 

„Mrs. Weston, hosszú ott tartózkodásom alatt Londonban és Bathban mindig szigorú szabályok vonatkoztak a nemek közti érintkezésre. Az összes kedves ismerősöm – például Cornwall hercegnője, aki egy igen bőkezű és jószívű hölgy, és Őfelsége legbelsőbb köreihez tartozik – helytelenítené ezt a feslett viselkedést társaságban, amit Highbury, úgy tűnik, bátorít és támogat és..."

„Mrs. Elton, milyen kedves, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével ma este,” szakította félbe Mrs. Emma Knightley édeskésen, kezét bájosan kerek hasára helyezve, ahol kisbabáját hordozta.

„Köszönöm,” válaszolta Mrs. Elton hasonlóan mézesmázosan.

Mrs. Knightley volt az egyetlen, aki kissé zavarba tudta hozni Mrs. Eltont, mert soha nem tudta eldönteni, hogy Mrs. Knightley kigúnyolja őt, vagy sem. Mrs. Knightley híres volt az eszéről (bár Mrs. Elton úgy gondolta, ez előnytelen tulajdonság egy nőnek – főleg egy férjes asszonynak!) és a látszólag végtelen energiájáról, melyet jótékonykodással, bálokkal, kirándulásokkal vezetett le, de mindenekfelett kis családi köréről, mely Mr. Knightleyból, és Mr. Woodhouseból állt.

Azonkívül Mrs. Elton helytelennek tartotta, hogy Mr. Knightley a felesége házában lakott, ahelyett, hogy utasította volna, költözzön csodálatos házába, Donwell Abbeybe.

„Drága Emmám,” mondta Mrs. Weston ragyogóan. Minden kellemetlensége elmúlt, amint megjelent legrégebbi barátnője, „Mrs. Eltonnal épp arról beszélgettünk, milyen jól nézel ki. Hogy boldogulsz?”

Mrs. Knightley arca felragyogott, mint fény az éjszakában. Megsimogatta a pocakját, és úgy mosolygott, mint egy cica, miután megette a legpompásabb tejfölt. „Sosem éreztem magam jobban. Mr. Knightley és én nagyon várjuk, hogy az új kis jövevény csatlakozzon a mi kis társaságunkhoz Hartfieldben. Ő lesz az örököse mind Donwellnek, mind Hartfieldnek. Ha egy kicsit is hasonlít majd az édesapjára, jó dolgokat fog tenni Highburyért – Highbury soha nem látott még hozzá hasonlót.”

„Kettőnk miatt lesz olyan, amilyen, szerelmem,” szólt közbe lágyan Mr. Knightley, vidáman csillogó szemmel, miután csatlakozott a kis társasághoz a kandallónál. Meghajolt Mrs. Elton és Mrs. Weston felé, aztán Emma a szokásos módon belekarolt. „Nekem nem számít, hogy fiú vagy lány.”

„Fiú lesz,” mondta Emma nyugodtan. „Ez a megérzésem.”

„És miféle megérzés ez?” kérdezte Mr. Knightley és felhúzta a szemöldökét.

„A női intuíció ezeréves tudománya,” válaszolta Emma egy kis önelégültséggel a hangjában.

„Arra az ezeréves tudományra gondol, ami magában foglalja a tarajos gőtéket, üstöket és egyéb hasonló kacatokat, amikről a Macbeth három boszorkánya énekel?”

„Ne gúnyolja ki azt, amihez nem ért, drága Mr. Knightleym.”

Mr. Knightley horkantott egyet, de az ajkai megrándultak, mintha egy mosolyt tartana vissza.

Emma szemei megvillantak, majd Mr. Knightleyval egymás szemébe néztek, és szótlan kommunikációt folytattak egymással, amit Mrs. Elton nem tudott megfejteni.

Mrs. Elton nem szerette, ha figyelmen kívül hagyták, ezért közbeszólt: „Szerintem azok a pogány szokások megvetendőek és egy jottányi figyelmet sem szabadna nekik szentelni. Mr. Knightley, el kellene küldenie a feleségét az én drága Mr. Eltonomhoz, aki több mint szívesen ad pár hasznos bibliai értekezést, melyek segítenek a szülésre való felkészülésben. A feleségének nem kellene jövendőmondókra és egyéb butaságokra hallgatnia. Mit mond erre, Mr. Knightley?”

„Gondolkodom rajta,” válaszolt Mr. Knightley pártatlanul, a szemei nem árulták el, mit gondol.

Emma elvörösödött, de sikerült megőriznie hidegvérét. „Nos, Mrs. Elton! Megköszönöm a nagy tudását és tapasztalatát az anyasággal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy figyelembe veszem a véleményét.”

Mrs. Elton egyáltalán nem vette észre az iróniát Mrs. Knightley hangjában, és így folytatta: „Nos, a barátaim számtalanszor mondták már, milyen értékesek a tanácsaim. Tudják, Devonshire hercegnője egyszer azt mondta, hogy még senkivel sem találkozott, aki ennyire magabiztos lenne, ha az élet dolgairól van szó, mint én.”

„Egyet kell értenem az ön nagyra becsült hercegnőjével,” válaszolt Emma nyájasan.

„Emma,” figyelmeztette Mr. Knightley.

Mrs. Weston aggodalmában az ajkába harapott. „Nem hiszem, hogy az ilyesféle beszélgetés jót tesz a babának. Emma, drágám, nagyon sápadtnak tűnsz. Rosszul érzed magad?”

„Egy kicsit fáradtan,” mondta Emma feszült hangon. „Csak le kell ülnöm.”

„Ó, amikor tavaly szeptemberben betegnek éreztem magam, felírattam magamnak három doboz – „

„Elnézést kérek, Mrs. Elton, de a feleségem sápadtnak látszik. Ígérem, vacsora után folytathatjuk ezt a beszélgetést egy pohár vörösbor mellett.”

„Persze, természetesen,” mondta Mrs. Elton, ahogy Mr. Knightley a másik szobában lévő párnázott karosszékhez vezette feleségét, Mrs. Weston pedig rögtön kimentette magát, és csatlakozott férjéhez, aki éppen Martinékkal és Churchillékkel csevegett élénken.

Mrs. Elton végigjártatta tekintetét a szobán, és megpillantotta a férjét, amint érdeklődést színlel Miss Bates üres csacsogása iránt. Mivel nem akarta Miss Bates társaságát elviselni, Mrs. Elton zavarban volt, kihez is csatlakozzon. A tekintete aztán Knightleyékra kúszott, akik annyira közel ültek egymáshoz, hogy a fejük majdnem összeért.

Mrs. Elton látta, amint Mr. Knightley megcsókolja Emma kezét, majd a karjaiba veszi.

Egy pillanatnyi gyengeség lett úrrá Mrs. Eltonon, és azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Mr. Elton is így nézne őrá, és ilyen természetes meghittséggel mosolyogna rá, mint ahogy Mr. Knightley, mikor a feleségére néz.

Mrs. Elton, látszólag akaratlanul, Knightleyék felé libegett. Szerencséjére úgy tűnt, hogy senki nem vette észre a mozdulatot, így hallótávolságon belül került hozzájuk, és hallhatta a beszélgetésüket.

„… sajnálom, hogy belekeveredett ebbe, szerelmem,” mormolta Mrs. Knightley.

„Mrs. Elton jót akart.”

Mrs. Elton elborzadt és szeretett volna közbelépni és szembeszállni velük, de inkább hallgatott.

Mrs. Knightley lágyan felnevetett. „Ön mindig a legjobbat gondolja az emberekről. Attól tartok, én sokkal kevésbé vagyok elnéző mások hibáival szemben.”

„De bizonyára elnéző az én hibáimmal szemben, drágám.”

Mrs. Knightley gyengéden rámosolygott férjére és finoman megsimogatta az arcát. „Aligha. Éppen ellenkezőleg. Az egyetlen hibája, hogy túl elnéző mások hencegő és ostoba fecsegésével. Ráförmedtem volna Mrs. Eltonra, ha tovább folytatja a felesleges dicsekvést az összes nagyszerű barátjáról és felsőbbrendű tudásáról.”

Mr. Knightley összehúzta a száját. „Sokkal inkább úrinő Ön annál, semhogy erre a szintre lealacsonyodjon.”

„Úrinő, én?”

Egyforma mosoly gyúlt az arcukon, mintha egy régi meghitt emlék jutott volna eszükbe, melyről csak ők ketten tudnak.

„Általában,” mondta Mr. Knightley, majd odahajolt a nő füléhez, és belesúgott valamit, amit Mrs. Elton nem hallott. Emma szemei elkerekedtek, az arcát kellemes pír öntötte el, és önelégültség töltötte el.

„Valóban, Mr. Knightley, valóban,” lehelte csillogó szemmel. „Ön erősítő a női lélek számára.”

„Igyekszem örömet okozni, szerelmem,” válaszolta a férfi, és mindketten cinkosul kuncogtak, mintha ez valami bensőséges tréfa lenne, amit csak a szerelmesek érthetnek meg. 

„Bármennyire is szeretném Önnel tölteni az est hátralévő részét, drágám, jobb lesz, ha visszatérünk a társasághoz, mielőtt apám keresni kezd minket, és azon kezd aggódni, hogy talán útonállók raboltak el bennünket.”

Mr. Knightley felnevetett, de beleegyezett Emma kérésébe és segített várandós feleségének felkelni.

Mrs. Elton azonnal elfordult az elégedett családi jelenettől, amilyenben neki soha nem lesz része. Soha nem érezte, hogy hiányzik valami az életéből, mielőtt Mr. Knightley és Emma Woodhouse egybekeltek. De akkor rájött, hogy a gazdagság nem minden.

Ijedten megfordult, amikor valaki megfogta a könyökét. A férje volt az. Erősen próbálta nem összehasonlítani a férjét, és Mr. Knightleyt, aki az úriemberes viselkedés mintapéldánya.

„Mrs. Elton, ideje csatlakozni a vendégekhez az asztalnál,” közölte kimérten a férfi.

Mrs. Elton nagyot nyelt, és szótlanul bólintott, ami nagyon nem volt jellemző rá, de Mr. Elton nem érdeklődött a hogyléte felől (mivel olyan volt, mint a felesége, teljesen megfeledkezett mások érzelmeiről) és az étkező asztalhoz vezette.

És életében először Mrs. Elton irigy volt, mikor az asztal egyik végén ülő Emmára nézett, aki nagy hasával és kedves mosolyával szinte úgy ragyogott, mint egy bőkezű istennő.

És levonta a fájdalmas tanulságot: egy szerelemmel teli házasság, család és barátok nem vehetők meg pénzen.

 Forrás

Minden és semmi

A lány a kertben volt, téli kabátba és sálba burkolózva, teljesen védve mindenféle széltől, ahogy azt az édesapjának megígérte. Még a hidegebb hónapokban is szeretett valamennyi időt a szabadban tölteni; nem igazán a szép virágok és a festői látvány miatt. Valójában jobban szerette, ha a dolgok rendetlenek voltak, mert akkor a csinosítgatás legalább munkát adott neki.

Ma a facsemeték ágait metszette, melyek a hátsó ajtóhoz vezető kavics utat szegélyezték, és sok águk letört az előző esti viharban. Sikerült meggyőznie az apját, hogy nagyobb a veszélye annak, hogy valaki megbotlik a gondozatlanul hagyott ágakban, mint annak, hogy ő megbetegszik amiatt, hogy kimerészkedett.

Erősen a csemetékre figyelt, ahogy óvatosan használta a metsző ollót, ezért eltartott pár percig, mire észrevette a lépések csikorgó hangját a kavics úton, melyek egy látogató közeledését jelezték. Nem tehetett róla, de egy szívből jövő mosoly ragyogta be az arcát, amint felismerte a férfi járását.

Felnézett rá, készen arra, hogy szeretetteljes szavakkal és meleg kézfogással üdvözölje, ahogy régebben mindig, de hirtelen szokatlan félénkséget érzett. Pár hónapja nem is találkoztak, mióta elment Londonba, és valami megváltozott körülötte ez idő alatt. Ugyanolyan magas, egészséges és jóképű volt, mint mindig, de az idő, amit a városban töltött, valahogy megváltoztatta – idősebbnek nézett ki, határozottabbnak, bölcsebbnek, mintha az, hogy Highbury-n kívülre utazott, olyan tapasztalatokat adott volna neki, ami csak elmélyítette, és elmélyíti a köztük lévő távolságot. 

„Szép napot, Mr. Knightley,” mondta meghajolva. A gesztust kínosnak érezte; olyan szokatlan volt köztük.

A férfi nem ragaszkodott a formaságokhoz. „Nem ráz velem kezet, ahogyan szokott?” kérdezte, kinyújtva a kezét.

Rámosolygott, és a változatlan melegség régi barátja szemében eloszlatta a lány pillanatnyi zaklatottságát. Gyorsan kinyújtotta a saját kezét, teljesen elfeledkezve róla, hogy még mindig a kezében tart egy faágat, amit az előbb metszett le. 

A férfi lenézett a lány kezében lévő leveles ágra, és hátravetett fejjel nevetett, „Tudja,” mosolygott, „ha nem vált volna ilyen nőiessé, mióta utoljára láttam, talán attól félnék, hogy meg akar ezzel ütni.”

A lány huncutul felvonta a szemöldökét, a hangja álsértődött volt. „Azt állítja, uram, hogy amikor utoljára látott, nem voltam nőies?”

A férfi gyorsan tiltakozni akart, de amikor meglátta a lány mosolyát, megnyugodhatott. De csak egy pillanatra. „Azt hiszem, Mr. Knightley, csakugyan megérdemli a büntetést egy ilyen célzásért.”

Aztán, olyan gyorsan, mint a villám, a faággal lágyan megütötte a férfi karját, majd megfordult és elszaladt, és már nem bírta tovább visszatartani a nevetést.

A férfi csak egy pillanatra állt meg, amíg lehajolt és szerzett magának is egy faágat, majd a lány után szaladt. „Azt hiszem, Ön is megérdemli a büntetést,” mondta nevetve, „ezért a borzasztó formális üdvözlésért – mióta vagyok én Önnek Mr. Knightley?”

A lány kitért a férfi faága elől, ügyesen megsuhintva a férfi oldalát a sajátjával. „Mától, Mr. Knightley,” mondta, és nevetett, ahogy a férfi jóindulatúan forgatta a szemét.

Már teljesen bejárták a bozótost, néha sikerült kitérniük a másik suhintása elől, és már mindketten alig kaptak levegőt a sok nevetéstől. 

Végül a férfi megragadta a lány kezét, és szorosan tartotta. „Adja fel,” zihálta, „szólítson a nevemen, Isabella.”

A lány teljesen kimerült, a lendület lehúzta, és önkéntelenül nekidőlt a férfinak. „Rendben van – John,” zihálta.

Több mint egy percig csak álltak így, kéz a kézben, elég közel ahhoz, hogy egy lágy szellő a lány egy hajtincsét a férfi arcába fújja. Ebben a pillanatban a lány tudta, hogy semmi, mégis minden megváltozott. Lágyan a férfire mosolygott, „Jó újra látni, John.”

Forrás

Emma babát vár 2. rész

Mielőtt Emma észrevette volna, Dr. Perry és egy ismeretlen nő lépett a szobába.

„Mrs. Knightley, hogy van?” kérdezte a doktor, hogy felmérje a helyzetet.

„Émelyítően, de nem szörnyen,” válaszolta Emma, és próbálta összeszedni magát. Kevésbé érezte magát rosszul, mint eddig, mégis sokkal betegebbnek, mint eddig valaha, legalábbis amennyire vissza tudott emlékezni.

„Ő itt Mrs. Haverford, bába. Azért hoztam magammal, hogy segítsen a vizsgálatnál. Akkor viszem őt magammal, ha férjes asszonyokhoz hívnak.”

„Örvendek,” nyögte Emma, és próbált mosolyogni.

„Mrs. Knightley, le tudná írni, mi fáj?” kérdezte Dr. Perry, és elővette a jegyzetfüzetét, meg egy tollat, hogy feljegyezze a tüneteket.

„Tegnap kezdődött. Rendellenesen fáradtnak éreztem magam… egész nap, majd reggel émelyegve ébredtem. Azután rosszul lettem az ebédlő asztalnál. Annyira nagyon fáradt és forró vagyok.”

„Mikor volt az utolsó havibaja?” kérdezte a bába.

Emma pár percig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, „Azt hiszem, majdnem hét hete.”

A doktor becsukta a jegyzetfüzetét és eltette a tollát. Dr. Perry és a bába egymásra néztek. „Ha nem bánja, a munkatársamra bízom, hogy befejezze a vizsgálatot,” mondta Dr. Perry. Emma bólintott, és az orvos kiment a szobából.

 „Mrs. Knightley, van rá esély, hogy Ön másállapotban van?”

Emma pislogott párat, majd a rosszulléte ködén át végül válaszolt, „Igen, azt hiszem, elég nagy esély van rá.” Eszébe sem jutott, hogy máris babát várhat. Remélte, de soha nem hitte, hogy ilyen hamar megtörténik. Igaz, hogy Isabella már a házassága elején terhes lett, de nem gondolta, hogy ez családi vonás lehet.

„Nem bánja, ha fizikai tüneteket keresek?” kérdezte a bába egy kis mosollyal.

„Egyáltalán nem,” Emma most vette csak észre, hogy köntösben van. Nem emlékezett, hogy átöltözött volna. A bába lefektette Emmát az ágyra, hogy megvizsgálja a hasában a növekedés első jeleit.

„Érzékeny ez a terület?” kérdezte a bába, ahogy feljebb húzta a kezét.

„Au! Igen!” Emma megrezzent. Eddig észre sem vette az érzékenységet a mellében.

„Kérem, üljön fel,” a bába segített Emmának nekidőlni a fejtámlának.

„Gratulálok! Úgy tűnik, hogy babát vár.” Emma elmosolyodott a hírre, bár betegnek és rosszul érezte magát. „Akkor tudom ezt biztosan megerősíteni, ha már érzi a magzatmozgásokat.”

„Magzatmozgásokat?”

„Igen, érzi majd, ahogy a baba mozog a hasában. Először csak olyan lesz, mint egy kis remegés, majd ahogy az állapota előrehalad, valami erősebbet érez majd, mint egy rúgás. Van olyan nő, akivel tud erről beszélni?”

„Igen, a nővéremnek öt gyereke van. Londonban él, de tudok neki írni. A volt nevelőnőm pedig itt lakik a közelben, neki nemrég született gyermeke.”

„Nagyon jó. Van még valami kérdése?”

„Van valami megkötés, hogy mit tehetek?”

„Nem igazán. Vigyáznia kell, nehogy túlterhelje, vagy kifárassza magát. Én egyáltalán nem javaslom az utazást az ön állapotában. Mindenképpen egyen eleget.”

„Megoszthatom az ágyamat a férjemmel?”

„Nem látom okát, miért ne tehetné.”

„Nagyon köszönöm.”

„Kérem, szóljon, ha már érzi a magzatmozgásokat, vagy bármi probléma lenne. Mindjárt hozok egy frissítőt, ami enyhíti az émelygést.”

Pár perccel később Mr. Woodhouse jött be.

„Emma, drágám, hogy vagy? Minden rendben?”

„Sokkal jobban vagyok, Papa. Minden rendben.”

„Írtam Mr. Knightley-nak, hogy azonnal hazatérhessen.”

„Köszönöm, Papa. Nem kellett volna, de nagyra értékelem.” Bár örült, hogy a férje hazatér, tudta, hogy valószínűleg újra el kell mennie pár nap múlva, hogy befejezze a munkát az ügyvédjével. Legalább elmondhatja neki a híreket, mielőtt elmegy. Ó, olyan boldog lesz. Beszélgettek már a gyermek utáni vágyukról; végül is várható volt. Mr. Knightley azt mondta, neki nem számít, hogy fiuk vagy lányuk születik először, de Emma remélte, hogy fiú, aki pont olyan, mint az apja.

Mr. Woodhouse kiment a szobából, mert félt, hogy elkap valamit, bármilyen betegsége is van a lányának. Emma úgy döntött, vár még, míg elmondja neki a hírt. Tudta, hogy aggódna, és ő nem akarta, hogy aggódjon, amíg nem érzi a magzatmozgásokat, vagy amíg ő és George nem döntenek úgy, hogy beavathatják a titkukba. A bába pár órával később visszatért, és miután Emma megitta a frissítőt, elaludt. Pár órával később felébredt, és a vacsorát felhozták a szobájába. Megette a kímélő ételt, mielőtt lefeküdt aludni.

Órákkal később furcsa zajra ébredt. A holdfényben egy férfi alakját látta. A férfi megfordult, és Emma azonnal látta, hogy a férje az.

„George!” kiáltott.

„Emma, nem akartam felébreszteni. Az édesapja azt írta, hogy kegyed hirtelen megbetegedett. Azonnal visszatértem. Hogy érzi magát?” kérdezte aggódva, miközben letérdelt mellé.

„Nem vagyok beteg, legalábbis nem igazán.”

„Hát nem lett beteg?”

„Nem, rosszul lettem, de semmi bajom nincs. Azt a boldog hírt kaptam, hogy babát várok.”

„Babát?” kérdezte, ahogy próbálta feldolgozni az információt.

„Igen! Babát várok. Az esküvőnk óta csak egyszer volt havibajom és reggel rosszul lettem. Fogalmam sem volt, hogy várandós vagyok.”

„Emma, végiglovagoltam az éjszakát, hogy ideérjek, kérem, mondja, hogy nem álmodom.”

„Nem, nem álmodik. Áldottak vagyunk!” mosolygott a nő a sötétben.

„Ó, Emma, annyira örülök! Annyira nagyon szeretem!”

„Én is szeretem, és most kérem, jöjjön az ágyba. Hiányzott múlt éjszaka.”

„Nekem is hiányzott.”

„Mondja, hogy nem kell visszatérnie Londonba. Esküszöm, nem bírnám ki.”

„Attól félek, vissza kell mennem, de az várhat egy ideig. Intéznem kell a birtok ügyeit, ha a baba már megszületett. Tényleg, mikor is születik?”

„Nem tudom. Nem lehet tudni, amíg nem kezdődnek el a magzatmozgások.”

„Ígérem, nem hagyom magára egy ideig.”

„Köszönöm! Most pedig kérem, aludjunk. Fáradt vagyok, pedig egész nap ágyban voltam. Ön pedig bizonyára kimerült.”

„Az vagyok. Jó éjszakát szerelmem.”

„Jó éjszakát.”

Ezen az éjszakán mindketten a kisbabájukról álmodtak. Emma egy sötét hajú kisfiúról, aki lovagolni tanul otthonában, Donwell Abbeyben; Mr. Knightley pedig egy világos hajú és szemű kislányról, aki éppen olyan huncut, mint az édesanyja. Mindketten mosollyal az arcukon aludtak.

Forrás

Emma babát vár 1. rész

"George?” kérdezte, és felnézett rá a sötétben. A holdfényben látta az arcát. Régóta aludniuk kellett volna, de egyikük sem akart, mert másnap el kellett válniuk.

„Igen, Emma?” suttogta a férfi lágyan, miközben ujjai a nő kezét cirógatták.

„Muszáj üzleti útra mennie? Még csak három hónapja vagyunk házasok. Nem akarom, hogy távol legyünk egymástól akár csak egy napig is. Biztosan el tudja halasztani az utazást még egyszer.”

„Sajnálom,” mondta a férfi és közelebb húzódott a feleségéhez, „de muszáj mennem. Már így is túl sokszor elhalasztottam a találkozást az ügyvédemmel. De csak öt nap az egész.”

„Tudom, de nagyon fog hiányozni.” Annyira hozzászokott már, hogy megosztja az ágyát a férfival. Az első éjszaka a férfi megpróbált távozni, de ő meggyőzte, hogy maradjon. Szerette azt a meghittséget, amit az együtt alvás jelentett; még a házasságuk előtt elhatározta, hogy neki ez fontos. Először mindketten túl melegnek és kicsinek találták az ágyat, de aztán megtalálták a módját, hogyan tudnak kényelmesen együtt aludni.

„Nekem is hiányozni fog, de nem halogathatom tovább. Holnap muszáj indulnom. Minél hamarabb indulok, annál hamarabb jövök vissza.”

„Bárcsak csatlakozhatnék Önhöz! Rég láttam már Isabellát, John-t és a gyerekeket. Nagyon jó lenne, ha én is mehetnék Londonba,” mondta, a szemei pedig megteltek könnyel.

„Ó, Emma,” mondta a férfi, és Emma hátát simogatva próbálta megvigasztalni őt.

„Nem tudom, miért vagyok ilyen érzékeny. Tudom, hogy itthon kell maradnom apámmal.” Évekkel ezelőtt belenyugodott már, hogy soha nem fog eljutni Londonba, de most hirtelen égett a vágytól, hogy elkísérje a férjét.

„Egyszer elviszem Londonba, még ha akkor már mindketten őszek és öregek leszünk is,” ígérte a férfi.

„Az nagyon jó lenne,” sóhajtott a nő álmodozón.

„Szerintem is” suttogta a férfi, mielőtt elaludt.

Másnap reggel Mr. Knightley korán kelt, hogy elinduljon Londonba. Emma és édesapja kikísérték, mielőtt sétálni indultak. Bár nem mutatta, könnyek égették a szemét, ahogy látta távozni a férjét. Emma ritkán csatlakozott édesapjához a sétái során, de úgy gondolta, hogy talán eltereli a figyelmét. Máris hiányzott neki a férje, bár zavarba ejtőnek találta ezt beismerni. Évekig élt Mr. Knightley nélkül, de ma úgy érezte, mintha létezni sem tudna nélküle.

„Emma, drágám, nagyon csendes vagy ma reggel. Mi a baj?” kérdezte Mr. Woodhouse aggódva, mikor megkezdték a sétájuk utolsó körét.

 „Semmi baj. Csak hiányzik Mr. Knightley,” válaszolta Emma, a meleg levegő ellenére reszketve, és szorosabbra húzta a kendőjét maga körül.

„De azelőtt is ment már el, és te mindig jól voltál,” érvelt Mr. Woodhouse. Bár egyszer régen nős volt, már rég elfelejtette, milyen is az.

„De Mr. Knightley azelőtt nem volt a férjem. Ez most teljesen más.” Nem magyarázhatta el az apjának, hogy ma este az ágyban nagyon fogja hiányolni, mikor nem karolja át a karjaival, ahogy az esküvőjük óta minden éjszaka.

„Jól van. Azt hiszem, be kellene fejezni a sétánkat; nagyon sápadtnak tűnsz. Be kellene burkolóznod egy takaróval és a tűz mellé ülnöd.” A szeme riadtan villant egyet, és nagyon aggodalmasnak tűnt.

„Papa, Dr. Perry azt mondta, hogy ragaszkodjon a szokásos napi cselekvéseihez, de én bemegyek, leülök, és ott várok, amíg befejezi a sétát.” Bár nem ismerte volna be az édesapjának, nem érezte jól magát. Feltételezte, hogy Mr. Knightley távozása miatt, mindazonáltal nagyon kimerültnek érezte magát.

Szót fogadott édesapjának és visszavonult a szalonba. Miután Mr. Woodhouse befejezte a sétáját, még beszélgettek egy darabig, és ő megpróbált egy kicsit kézimunkázni, de mielőtt észrevette volna, a szemei lecsukódtak. Pár perccel később felébredt. Az édesapja, aki még mindig beszélt, észre sem vette, hogy lánya elaludt.

A délután további részében kihívást jelentett Emmának ébren maradni. Soha azelőtt nem történt vele ilyen; eleget aludt előző éjszaka, és nem talált semmi magyarázatot a fáradtságára. Szunyókált egy kicsit, mielőtt átöltözött a vacsorához, de így is küzdött az álmossággal az étkezés alatt. Csak csipegetett az ételből, egyáltalán nem volt étvágya. Miután ellátta az édesapját, azonnal visszavonult és elaludt. De az álma nyugtalan volt a férje nélkül.

Reggel felkavarodott gyomorral ébredt. Azzal a reménnyel csatlakozott édesapjához az asztalnál, hogy a kenyér talán rendbe teszi a gyomrát. Azonban ahogy egy zsemléért nyúlt, hirtelen rátört a hányinger, és azon kapta magát, hogy felállt az asztaltól, és gyomra tartalmát épp egy közeli vázába üríti.

Hallotta, ahogy az édesapja idegesen inasért kiált. „Azonnal hívják Dr. Perryt,” hallotta apja kiáltását. A férfi nagyon aggódott, és ő semmit sem tudott tenni, hogy megnyugtassa. Próbált felállni, de nem tudott.

Érezte, ahogy a térdei elgyöngülnek, és egy inas karjaiba ájult. Szörnyen szédült, és hirtelen kimelegedett. Az inas felvitte őt a lépcsőn, és az ágyára fektette. Emma kinyitotta a szemét, de újabb hányinger tört rá, így inkább becsukta. Azelőtt soha nem érezte magát ilyen betegnek. Bizonyára haldoklik az összetört szíve miatt, amiért pár órája távol van a férjétől. 

 

Forrás

Szegény Emma 2. rész

„Milyen messze van még, Mr. Knightley?” kérdezte Emma, miközben Southend felé tartottak.

„Úgy tűnik, ez a város széle, szóval talán még egy negyedóra, mire elérjük a fogadót,” mondta, „ó, és szólítson végre George-nak. Házasok vagyunk, és Ön már nem gyerek.”

„Mmm, de várni akartam, és a keresztnevét egy sokkal meghittebb pillanatban használni, Mr. Knightley,” válaszolta Emma mosolyogva, majd imádattal néztek egymásra.

„És az mikor lesz?” kérdezte a férfi.

„Csak várnia kell, és meglátja,” válaszolta egy újabb mosoly kíséretében.

Ezzel a kocsi megállt. Az inas kinyitotta az ajtót. Mr. Knightley szállt ki először, majd segített a feleségének. Kézen fogta, és beléptek az épületbe. 

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

Emma megnézte magát a tükörben. Egy új ruhát viselt, kifejezetten erre az alkalomra. Éppen elküldte a szobalányát, Lucy-t, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón.

„Legdrágább Emmám, készen áll, hogy nyugovóra térjünk?” kérdezte az ajtón túlról Mr. Knightley.

Emma az ajtóhoz ment, kinyitotta, és végignézett újdonsült férjén, aki már levette a nyakkendőjét, a csizmáját és a mellényét. Mr. Knightley is megcsodálta felesége külsejét, aki semmi mást nem viselt, csak egy vékony pamut hálóinget.

A karját nyújtotta neki, és az ágyukhoz vezette. Ott felkapta Emmát a földről, és gyengéden az ágyra fektette. A nő az ágytakaró alá bújt, a férfi pedig csatlakozott hozzá.

„Emma,” suttogta Mr. Knightley Emma fülébe, és gyengéden megcsókolta, „tudja, hogy szándékosan nem okoznék fájdalmat Önnek.”

„Tudom. Bízom Önben,” válaszolta Emma, és imádattal nézett a férjére.

Ezután a csókjaik egyre hevesebbé váltak, olyan szenvedélyessé, amilyet egyikük sem érzett még azelőtt. Emmának ez volt élete egyik legfájdalmasabb, egyben az egyik legélvezetesebb élménye. Mr. Knightley erre a pillanatra várt, mióta felfedezte érzéseit Emma iránt.

„Ó, George,” mondta Emma, „ez, hm, ez olyan…”, dadogta.

„Szavakkal ki nem fejezhető?” kérdezte a férfi.

„Igen, pontosan”, mondta a nő, majd lassan álomba merültek, életükben először úgy, mint férj és feleség.

Forrás

Szegény Emma 1. rész

„Szegény Emma,” mondta Mr. Woodhouse szokásos komor hangján. „Miért akarsz megházasodni, drágám? Az csak feldúlja az ember családi életét.”

„De Papa! Mr. Knightley és én nem fogunk elköltözni, mint Isabella, vagy Mrs. Weston. Mi itt maradunk Hartfieldben,” válaszolt Emma megnyugtató hangon.

„De mi lesz Donwell-lel?” kérdezte Mr. Woodhouse. „William Larkins nem szeretné, ha Mr. Knightley elhanyagolná azért, mert mindig nálunk van.”

„William Larkins elfogadta a gondolatot, mert minden nap elmegyek az Abbeybe, hogy átnézzem a kimutatásokat. Csak nem ott fogok lakni,” mondta Mr. Knightley.

„Felteszem, ez működhet,” mondta Mr. Woodhouse, „ha Emmának is megfelel.”

„Teljes mértékben, Papa,” mondta Emma, „mivel minden nap láthatom Mr. Knightleyt, és itt lesz, hogy olvasson nekünk az újságból, meg segítsen Önnek a levelekkel.”

„Mikor is jön Mr. Knightley Hartfieldbe, Emma?” kérdezte Mr. Woodhouse.

„Egy hét múlva esküszünk a highburyi templomban,” válaszolt Emma mosolyogva, „Mr. Elton volt olyan kedves, és beleegyezett, hogy ő tartsa a szertartást.”

„Nos, későre jár, és nem akarom az édesapját ébren tartani,” mondta Mr. Knightley, miközben a karját nyújtotta Emmának, hogy kikísérhesse az ajtóig. „Jó éjszakát, Mr. Woodhouse.”

„Jó éjt, Mr. Knightley. És egyen egy tál zabkását, amint Donwellbe ér. Perry szerint megelőzi a megfázást,” mondta Mr. Woodhouse.

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

A bejáratnál:

„Úgy tűnik, egy kicsit tovább puhítottuk az édesapját,” mondta Mr. Knightley, amint a karjába vette Emmát.

„Igen, azt hiszem, lassan hozzászokik a gondolathoz,” mondta Emma mosolyogva.

A férfi közelebb húzta, és megcsókolta. „Jó éjt, Emmám.”

„Jó éjt, én Mr. Knightleym,” válaszolt, miközben a férfi az ajtó felé tartott. Az ablakhoz ment, és addig követte az útját, míg a látóhatáron kívülre nem ért. A jövő hét nem tudott elég hamar érkezni.

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

„Emma, drágám, ideje felkelni,” mondta Isabella, és elhúzta Emma ágyának függönyét.

„Aaahh,” morogta Emma, és a fejére húzta a takarót.

„Emma, nem akarjuk megvárakoztatni Mr. Knightleyt az oltárnál,” mondta Isabella.

Amint ezt kimondta, Emma ledobta magáról a takarót, felült és elmosolyodott.

„Hamarosan Mrs. George Knightley leszek, Hartfield és Donwell Abbey úrnője. Jól hangzik, nem?” kérdezte, miközben nekilátott a készülődésnek.

„Jól, de nem annyira, mint a Mrs. John Knigthley, szerintem,” válaszolta Isabella mosolyogva.

„Igazságtalanul elfogult vagy,” mondta Emma fintorogva. „Egyébként hol vannak a mi Knightley-jaink?”

„John elment Donwellbe, hogy segítsen Mr. Knightleynak a southendi utazásotokra való előkészületekben, a gyerekek pedig még alszanak, de remélem már nem sokáig,” válaszolt Isabella, miközben felsegítette húgára az egyszerű fehér muszlin ruhát.

„Gyönyörű vagy,” mondta Isabella, miközben megkötötte a szalagot, és Emma megnézte magát a tükörben. „Pont, mint Mama.”

„Gondolod, Izzie?” kérdezte Emma, nővére gyerekkori becenevét használva.

„Tudom. Nagyon büszke lenne rád,” mondta Isabella. Mikor az édesanyjuk meghalt, Emma két éves volt, Isabella pedig hat, éppen elég idős ahhoz, hogy emlékezzen rá.

Emma mosolygott, ahogy a nővére és a szobalány elkezdték feltűzni a haját.

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

„Emma drágám, tényleg biztos vagy benne, hogy keresztül akarsz menni mindezen? Mr. Knightley most is minden nap meglátogat bennünket,” kérdezte Mr. Woodhouse, amíg arra vártak, hogy a szentély ajtaja kinyíljon.

„Igen Papa, teljesen biztos vagyok,” mondta Emma, amint az ajtók kinyíltak és minden fej feléjük fordult. Látta Westonékat, Martinékat, Johnt és Isabellát, a gyerekeket, Mr. Eltont és végül a szeretett Mr. Knightleyját. A férfi rámosolygott, miközben ő az édesapjával végigvonult a sorok között.

„Nem adnám őt oda kevésbé becsületes férfinak,” mondta Mr. Woodhouse, miközben Emma megfogta Mr. Knightley karját, majd helyet foglalt. Ők ketten pedig elindultak az oltár felé, hogy férj és feleség legyenek.

„Drága szeretteim. Azért gyűltünk ma itt össze,” kezdte Mr. Elton.

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

„Most pedig megcsókolhatja a menyasszonyt,” fejezte be Mr. Elton.

Mr. Knightley a karjaiba zárta Emmát, és úgy csókolta meg, mint a szerelmi vallomása óta egyszer sem.

Emma mosolyogva mondta, „Most már tényleg az én Mr. Knightleym.”

„Ön pedig az én Mrs. Knightleym,” mondta, miközben kivezette a templomból.

-s§s--s§s-s§s--s§s--os§so--s§s--s§s-s§s--s§s-

„Legdrágább Emmám, szerintem hamarosan el kell indulnunk, hogy még sötétedés előtt Southendbe érjünk,” mondta Mr. Knightley. Úgy határozott, hogy már éppen elég időt töltöttek a menyegzőn; Mr. Woodhouse talán készen áll rá, hogy a házaspár otthagyja őt és Hartfieldet.

„Nos, akkor köszönjünk el,” válaszolt Emma. „Készen áll a kocsi?”

„Igen, alig öt perce küldtem érte,” mondta.

Elköszöntek mindenkitől, és a kocsihoz mentek, ami elviszi őket tengerpartra. Mr. Knightley felsegítette Emmát a kocsiba, majd ő is beszállt. Miután elhelyezkedtek, Emma a férfi vállára hajtotta a fejét.

„Gondolja, hogy apámmal minden rendben lesz?” kérdezte Emma.

„John és Isabella ott lesznek vele,” válaszolta Mr. Knightley.

„Csak aggódok, hogy mindenre azt mondja majd, hogy ’szegény Emma így’, és ’szegény Emma úgy’.”

„Nem lesz oka ilyeneket mondani, ha visszatérünk Hartfieldbe,” válaszolta Mr. Knightley.

„Remélem, igaza van,” válaszolta, mire a férfi újra megcsókolta.

Forrás

Mi sem természetesebb

Számtalanszor táncolt már Mr. Knigthleyval korábban. Elvégre ő volt a kelletlen partnere évekkel ezelőtt azokon a táncórákon, melyeket Mrs. Weston tartott neki, hogy gyakorlott táncos legyen, mire eljön az ideje. De az más volt.

Mr. Knightley akkor azon morgott, mennyire utál táncolni, mire Emma azt a szemtelen választ adta, hogy az ellenszenvre bizony jó oka van, mivel a férfi egyáltalán nem jó táncos. Ezt a megállapítást sajnos pont abban a pillanatban tette, mikor rossz irányba lépett, és az lett a vége, hogy fájdalmasan rálépett Mr. Knightley lábára. A férfinek még arca rezdülésén át is sikerült mosolyognia Emma képmutatásán, ezért Emma szándékosan újra rálépett a lábára. Ezután döntött úgy Mrs. Weston, hogy ezek az órák nem vezetnek eredményre, Mr. Knightley pedig örömmel fogadta a felfüggesztést.

Mégis, most Mr. Knightley vezette őt a táncparkettre, kétségtelenül örömmel, már amennyire a mosolyából következtetni lehetett. Emma érezte, ahogy az ajkai mosolyra húzódnak, amint meghallotta, hogy valahol a háta mögött Miss Bates így kiált, „Ó, ez Mr. Knightley, Emmával!” A hölgy méltán lehetett meglepve, Emma maga is meglehetősen váratlannak tartotta az események ilyetén alakulását. Hiszen ez Mr. Knightley, a legrégibb barátja – aki józaneszű, aki mindig meghallgatta, mindig ott volt, hogy tanácsot adjon, az egyetlen, akinek az a bosszantó képessége van, hogy megerőltetés nélkül felébreszti a lány lelkiismeretét. Ahogy ott állt vele szemben, és megszólalt a zene, Emmának egy kis nevethetnékje támadt a helyzet furcsaságán.

Ahogy elkezdtek táncolni, Emma egy kis mosoly nyomát látta a férfi arcán, amibe nem kevés nosztalgia vegyült. Emma csendesen felhúzta szemöldökét, biztos volt benne, hogy a férfi a legutolsó táncukra gondol. Nem lépek újra a lábára, ha emiatt aggódik, üzenték a szemei, és ahogy a férfi szélesen visszamosolygott, a lány tudta, hogy megértette.

Ha Emma elemezni akarta volna, mi másban különbözött a mostani táncuk az eddigiektől, arra jutott volna, hogy a szemeikben, melyek most szilárdan egymásba kapcsolódtak. A táncórák alatt a lány főleg a saját lábát nézte, majd a Mr. Knigthley-ét, mikor éppen az volt a célpontja, a férfi pedig egyre hosszabb pillantásokat vetett ki az ablakon a Donwellbe vezető útra. Most azonban úgy tűnt, nem tudja levenni szemét a lányról.

A tekintete, ahogy figyelte a lányt, teljesen új volt; keveréke a félénkségnek, csodálatnak, és … valami másnak. A lány épp oly áthatóan viszonozta a férfi pillantását, elhatározva, hogy ezt a arckifejezést az emlékezetébe vési. Soha nem látta még Mr. Knigthley-t ilyennek, és, egy kis fájdalommal - amit nem egészen értett - arra gondolt, hogy valószínűleg nem is fogja soha többé. Nem szidva, nem kötekedve, csupán teljesen nyíltan figyelve őt, hogy olyan volt, mintha belelátna a férfi lelkébe. Ez új volt, szokatlan, de abban a pillanatban teljes meggyőződéssel azt gondolta, hogy ez így jó.

Ahogy a tánc utolsó mozdulatát is befejezték, egybefonódott kézzel, Emma boldogan sóhajtott. Teljesen elégedett volt az estével, és teljes boldogság töltötte el. Mr. Knigthley-val táncolt, a legrégebbi barátjával, és mi sem volt ennél természetesebb.

 

Forrás